Ó, Valéria! Te vagy az, aki mindig fényt hozol a szürke hétköznapokba. A mosolyod olyan, mint a nap első sugarai, melyek áthatolnak a felhőkön, és minden színt életre keltenek. Minden szavad, akár egy dallamos zene, ami a szív mélyéig hatol. Veled minden
Még a nők iránti tisztelet és a romantika utolsó morzsáit is el akarja tüntetni ebből a világból, kedves biztos úr? Kérem, vegye észre: nem csupán az udvarlásom küszöbön álló gyümölcsét kívánja romba dönteni, hanem Valériát is megfosztaná attól a csodától, amit egy szerelemmel és boldogsággal teli élet jelenthet. Bár úgy tűnik, hogy Valéria ezt még maga sem látja be.
Ó, Valéria! Megértem őt. Sokáig magam sem jöttem rá, a világ megannyi csodálatos hölgye közül melyik a legérdemesebb arra, hogy nemes érzelmeim tárgyává legyen. Hát persze, hogy Valéria, kedves biztos úr.
Hosszú, kacskaringós út során jutottam el eddig a felismerésig. Pedig érzelmi érettségem igen korán megmutatkozott. Először akkor, amikor őszintén és tisztán beleszerettem az osztályfőnöknőmbe. 2010 júniusában történt, a hónap első vasárnapját követő hétfőn, reggel nyolc előtt néhány perccel. Ezt azért tudom ennyire pontosan, mert nyolcadikos voltam, tehát tizennégy éves, és 1996-ban születtem. Ami a dátumot illeti, pedagógusnap mindig június első vasárnapja, következésképp a rá következő hétfő reggelén kellett megtörténnie a személyiségfejlődésemben kulcsfontossággal bíró eseménynek. És biztosan nyolc előtt lehetett, merthogy az első órára akkor szoktak becsengetni. Abban, hogy aznap reggel felfedeztem lelkem addig szemérmesen rejtőzködő, romantikus oldalát, anyukámnak is komoly szerepe volt. Ő mondta mindig jótékony törődéssel: Pityukám, ha valaki fontosabb és befolyásosabb nálad, akkor legyél jóban vele, különben akkora barommá válsz, mint apád.
