Utolsó beszéd: Kádáron már érezhető volt a végzet szele | 24.hu A történelmi pillanatban, amikor Kádár János utolsó beszédét mondta, már mindenkinek nyilvánvalóvá vált, hogy a halálos végzet árnyéka ott lebeg a levegőben. Szavaiban a lemondás és a megfár

Az idős és beteg Kádár János 1989. április 12-én váratlanul tűnt fel az MSZMP KB ülésén, ahol egy zavaros, látszólag összefüggéstelen beszédet mondott. Ez volt az utolsó alkalom, hogy a közönség elé lépett, és az általa elmondott szavak életútjának minden titkát és tragédiáját tükrözték. A történetpszichológia megvilágíthatja a zűrzavaros gondolatok mögött rejtőző, hosszú ideje elnyomott traumákat, amelyek hosszú évtizedeken át mérgezték mind emberi, mind politikai lelkiismeretét. A beszéd nem csupán politikai elemzés tárgya, hanem egy mélyen személyes vallomás is, amely a múlt árnyait és a belső konfliktusokat is magában hordozza.

Elnézést kérek, hogy elsőként kértem szót, mert ebből az enyém egy kicsit hosszabb lesz, mint a szokásos. Talán régen hallottak engem, kibírják. A szabad beszédnek van előnye, és van hátránya, és az írott beszédnek is van hátránya. [...] És sok vizet kérek, mert ideges vagyok

- kezdte Kádár János az MSZMP KB plénuma előtt elmondott, utolsó, történelmivé érett beszédét.

Az 1980-as évek elejére Kádárnak is le kellett vonni a tanulságot, hogy a Szovjetunióra többé sem pénzügyi, sem katonai téren nem számíthat. Egyre inkább elhatalmasodott a félelme, hogy az '56-os "ellenforradalom" megismétlődhet, a magyar haderő pedig nem elég erős a leveréséhez, illetve hűségében sem bízhat feltétlenül. Az egyre aktívabbá váló demokratikus ellenzékkel szemben a hatalom nem mert adminisztratív eszközökkel fellépni, Kádár maga is a "kellemetlenkedés" stratégiáját javasolta.

Egészségi állapota az évtized közepére már észrevehetően romlott, szellemi képességei hanyatlottak, kezdte elveszteni realitásérzékét. Nem értette a belső változásokat. Tagadta, hogy Magyarországon válság lenne, ehelyett rossz közhangulatról beszélt, amiért kifejezetten a médiát okolta, szerinte mindig csak a negatívumokat mutatják, ami rontja a közhangulatot.

Idővel ő is ráébredt, hogy munkabírása már nem az, ami egykor volt. Miután kicsit győzködték, végül önként vállalta a méltóságteljes visszavonulást: 1988 májusában lemondott a főtitkári posztról, és egy új, számára kialakított tisztségbe, az MSZMP elnöki székébe ült át. Bár gyakorlati hatalom már nem állt a rendelkezésére, tekintélye természetesen továbbra is megmaradt.

Itt engedtük el a Kádár János életét bemutató sorozatunk kronológiáját, hogy utána két részt az első titkár magánéletének szenteljünk a krumplilevestől egészen a Kádár-Merciig. Mielőtt azonban életének utolsó egy évének, az utódlásnak és halálának feldolgozásával folytatnánk, ismét kitérőt teszünk egy aprócska időbeli ugrással. Kádár utolsó, nyilvánosan elmondott beszédének elemzése következik Dr. Bertalan Péter történész, a VERITAS Történetkutató Intézet és Levéltár tudományos főmunkatársa, a Károli Gáspár Református Egyetem docensének iránymutatásával.

Az idős, demens ember összefüggéstelen mondatai ma is szinte zavarba ejtőek, szánalmat keltenek, ám mégis kulcsfontosságú gondolati töredékek bontakoznak ki belőlük Kádár belső démonjairól: Rajk László, Nagy Imre és az 1956-os forradalom árnyai.

Aki még a cikk előtt felfrissítené Kádár utolsó beszédéről meglévő emlékeit, itt teheti meg (titokban készített és kiszivárogtatott felvételről van szó, ennek tudhatók be a zavaró háttérzajok):

Pozsgay Imre, az MSZMP Központi és Politikai Bizottságának prominens tagja, 1989. január 28-án egy interjú során történelmi jelentőségű kijelentést tett: "1956 nem ellenforradalom volt, hanem a nép jogos felkelése, amely a diktatúra elnyomása alatt elvesztett nemzeti érzékenység és önbecsülés visszaszerzésére irányult." E szavak hallatán mindenki érezte, hogy a pártállam hatalmának napjai meg vannak számlálva Magyarországon. Később, április 12-én, Kádár János váratlanul megjelent a Központi Bizottság zárt ülésén, és a mikrofonhoz lépett. De mielőtt a részletekbe merülnénk, érdemes visszatekinteni az események előzményeire.

A legendás utolsó beszéd előtt egy különleges, négyrészes életútinterjú-sorozat készült Kanyó Andrással, a Magyarország című hetilap főszerkesztőjével. Érdekesség, hogy ez a sorozat '56-ban, a forradalom kitörésekor félbeszakadt. Kádár János meggyőződése volt, hogy az '50-es évek elején az ÁVH hírszerzőjeként dolgozó Kanyót politikai riválisai, köztük Grósz Károly, manipulálták, hogy információkat csikarjanak ki belőle. Tette ezt a kommunista rezsim jól ismert kihallgatási módszereivel, amelyek révén a tapasztalt belügyi szakember önvallomásra akarta kényszeríteni Kanyót, hogy később ezt a bizonyítékot felhasználhassák egy esetleges koncepciós perben. Kanyó azonban a 2016-ban megjelent önéletrajzában határozottan cáfolta ezeket az állításokat.

Az igazság mibenléte mindig is rejtély marad. Talán csupán egy gyanakvó, összeesküvés-elméletekben élő elme furcsa víziója, de a rendszerváltozás zűrzavarában nem elképzelhetetlen, hogy valójában a belügy titkos játszmája zajlott a színfalak mögött.

„Tedd személyessé a mondanivalódat!” – hangsúlyozza Bertalan Péter a 24.hu-nak adott interjújában.

Az egyébként ravasz, és remek konspirátor Kádár ezúttal, 77 esztendősen is taktikázni kezdett. Az asztali naptárába csak annyit írt április 12-ére, hogy "Találkozó a szobámban", majd reggel elment az őt kezelő Rétsági György belgyógyász professzorhoz a "Kútvölgyi" kórházba. A vizsgálat után az érte küldött autó sofőrével közölte, hogy egyenesen a Központi Bizottság (KB) ülésére vigye, amely a Jászai Mari téri Pártszékházban volt.

Sorozatunk következő részeiben bővebben lesz még arról szó, miszerint az akkori főtitkár, Grósz Károly keze esetleg benne lehetett a dologban, ám Bertalan Péter inkább arra hajlik, hogy a szereplés saját döntése volt. Megelőző csapásnak szánhatta az ellene áskálódók ellenében, miközben nem volt abban az állapotban, hogy felmérje saját képességeit. A történész szavaival ez a váratlan, egyórás beszéd "egy olyan ember taktikai húzása volt, akinek már rozsdás a fegyvere".

Kor- és kórdokumentum. Benne van a teljes kádári életút, az az egész életpálya, amivel önmaga szembesült, majd ott és akkor függetlenül Kádártól, elkezdett önálló életet élni - ezen a KB-ülésen ugyanis a vérprofi budapesti hatalomtechnikusok mellett jelen voltak azok a vidéki "mamelukok" is, akik kevésbé értették, inkább csak érzelmi alapon követték a változásokat. A résztvevők tehát nem számítottak Kádár Jánosra, aki a KB ülésen váratlanul jelent meg, és a ledöbbent hallgatóságot meglepve beszélni kezdett.

Harcolt az időbeli eltérések és az egyes karakterek zűrzavarával, miközben a szavak között féligazságok és titkos "vallomások" rejtőztek.

Kádár János életén két "véres árny" húzódik végig, úgy is mondhatjuk, két kísértettel hadakozott, Rajk Lászlóval és Nagy Imrével.

Kádárnak két lelkiismerete volt: az átlagemberé és a kommunista személyiség konspiratív lelkiismerete, a kettő pedig külön, illetve gyakran egymás mellett is létezett

A történész szavaival élve, a múlt eseményei és alakjai nem csupán száraz tények, hanem élő történetek, amelyek mélyen hatnak a jelenre és a jövőre. Az idő múlásával a történelem nem csupán egyszerűen leírt narratívák sorozata, hanem egy folyamatosan alakuló, sokszínű tapasztalat, amely tükrözi az emberi lét komplexitását. Az események mögött rejlő okok és következmények feltárása során a történész nemcsak a tényeket kutatja, hanem igyekszik megérteni a mögöttük álló érzelmeket, motivációkat és társadalmi kontextust is. A múlt és a jelen közötti kapcsolat feltérképezése révén a történész képes arra, hogy új értelmet adjon a korábbi eseményeknek, és hozzájáruljon a jövő megértéséhez.

Rajk és Kádár kapcsolata mély gyökerekkel bírt, hiszen a múltjukra, az illegalitás éveire emlékeztek vissza. Együtt élték át első jelentős kalandjukat a Szovjetunióban, és szabadidőjük jelentős részét egymás társaságában töltötték – a sakkpartik mellett számos egyéb élmény is kötötte őket. Ráadásul Kádár személyesen is fontos szerepet játszott Rajk fiának keresztapjaként, ami tovább mélyítette a köztük lévő barátságot. Ez a szoros viszony azonban nemcsak pozitív aspektusokat hordozott, hiszen részben ezen a kapcsolaton keresztül sikerült Rajkot lépre csalni. Korábban már említettük, milyen jelentős szerepet játszott Kádár a harcostársa vallatásában, ami végül Rajk elítéléséhez és kivégzéséhez vezetett. A kihallgatásról fennmaradt hangfelvétel is tanúskodik erről, amely később Rákosi zsarolásának eszközévé válhatott, így Kádár folyamatos nyomás alatt érezhette magát.

Rajk az első, véres árnyék, akire többször is utaltak anélkül, hogy nevét kimondták volna. Kádár, a régi barát, két belső lelkiismerete között vívódott: az egyik, az "emberi", lázongott, mentségeket keresett, míg a másik, a "kommunista politikus", igazolást és felmentést követelt. Egy pillanatban így fogalmazott:

Az orvos megjegyezte, hogy a problémám gyökere abban rejlik, hogy folyamatosan a saját felelősségem terhével foglalkozom...

A másik démon, Nagy Imre, folyamatosan ott lebegett a beszéd során, mint egy kísértet, végigkísérve a dilemmát, hogy vajon el kellett-e távolítani őt, vagy sem. Még Kádár széteső karaktere mögött is felsejlik egy alapvető politikai attitűd: amikor valaki nem akarja vállalni a felelősséget, hajlamos elbújni a plénum védelme mögé. Ezt Kádár is tette, hiszen több alkalommal is utalt arra, hogy Nagy Imre sorsáról nem ő, hanem az MSZMP Politikai Bizottsága hozott döntést.

Nagy Imre alakja többször visszatér a beszédben - a nevét csak egyszer, a legvégén mondta ki -, Kádár önigazolással próbálkozik, hiszen maga is megjárta Rákosi börtönét. Nagy valójában elárulta az ügyet stb. A KB nyilvánossága előtt igyekezett tagadni, kisebbíteni bűneit a volt miniszterelnök kivégzésében

Bertalan Péter szavai egyértelműen tükrözik az álláspontját: "Szeretném hangsúlyozni, hogy soha nem voltam szovjet ügynök, és ezt teljes felelősséggel állítom. Biztos vagyok benne, hogy ezt bizonyítani is tudom."

Érdekes momentum az "ügy elárulásával" kapcsolatosan, hogy a rettegett ÁVO-vezér, Péter Gábor, és Grósz Károly nevét összekeverte, ami egyfajta üzenetet sugallhat: ahogyan egykor Péter Gábor, úgy most Grósz is árulóvá vált a kommunizmus világforradalmi eszméje szempontjából (Grósz állítólagos árulása a sorozatunk következő részének középpontjában fog állni). A történész véleménye szerint azonban valószínűtlen, hogy ennyire tudatosan cselekedett volna; a névtévesztés inkább szellemi állapotának következményeként értelmezhető.

Zavaros előadásában az idősíkok összecsúsztak, pontosabban 1956 és az akkori jelen 1989 eseményei keveredtek, ami mindebből kihámozható, az a változás elutasítása. Mintha figyelmeztetni akarta volna a Központi Bizottság tagjait a két dátum közti párhuzamokra, a hasonló fenyegetésre: állj, és ne tovább - üzente -, mert '56-ban "sikerült megakadályozni" a bukást, most azonban nem tudjuk, mi lesz a vége.

Amennyiben az elvtársak nem tesznek lépéseket a bomlás megfékezésére, akkor minden elveszik, a párt sorsa megpecsételődik, a szocialista rendszer megsemmisül, és mindaz, amiért eddig harcoltak, teljesen eltűnik. Ezzel kapcsolatban folyamatosan, bár rejtett formában, de jelentős szerepet kapott egy másik fontos figura is,

Mihail Gorbacsov, az SZKP főtitkára, akit Kádár a kommunizmus nagy ügye árulójának tart.

Ebben a cikkben alaposan körbejárjuk, hogy Konsztantyin Csernyenko 1985 márciusi halála után Kádár János egy keményvonalas, ortodox kommunista vezetőt várt a szovjet kommunista párt élére. Ehelyett azonban a reformista Mihail Gorbacsov lépett színre. Kádár, aki jól ismerte a politikai játszmák csínját-bínját, pragmatikus döntést hozott: a saját hatalmának megőrzése érdekében együttműködött Gorbacsovval. Noha soha nem fejezte ki nyíltan, az új szovjet vezetőt már a kezdetektől árulónak tekintette.

József Attila szavaival élve, "a Dunánál túl gyors a folyás" – ez az idézet Aczél György vitakultúrájában is gyakran felbukkant. Ezen ravasz és tapasztalt konspirátorok ezzel arra céloztak, hogy ha a hatalom túlságosan elengedi az irányítást, az forradalmi hullámokat indíthat el. A történész megjegyzi:

Kádár, ha öntudatlanul is, de rettegett a forradalomtól, rettegett attól, hogy komoly változás jön.

Látszólag teljesen értelmetlenül hozott szóba egy orosz bábost is, bizonyos Szergej Obrazcovot, aki 1957-ben turnézott Magyarországon. E momentumnak lehet olyan olvasata, miszerint Kádár János élete legvégén rádöbbent: soha nem volt szuverén vezető, egész életében kesztyűbábként, marionett-figuraként mozgatták Moszkvából. Bertalan Péter úgy véli, az ihlető, az eredendő nagy bábos Sztálin volt, a halála után pedig a folyamat levált a személyéről, és mindvégig fennmaradt más "mesterek", például Hruscsov és Brezsnyev irányításával.

Úgy tűnhetett, mintha a történelem már elfordult volna tőle, és nehéz nem egyfajta szimbolikaként értelmezni azt a sokat emlegetett kézműtétet, amelyről rendre beszélt. Minden alkalommal hangsúlyozta: "...a kezem mozgatóidege megbénult. Az érző nem, de a mozgató, és ezt nem tudtam, hogy a kettő nem ugyanaz. Mert ha a tűz megéget, azt érzem, de a mutatóujjamat és a hüvelykujjamat már nem tudom megmozdítani." Egyszóval, tisztában volt azzal, mit lenne érdemes tennie, de a cselekvéshez szükséges erő és hatalom már rég eltűnt.

Többször utalt a feleségére, mint szemére, fülére, tanácsadójára, legfőbb támaszára, illetve számos betegségükre - ameddig lehetett, húzta a kórházi kezelést, ami a gyengeség jele lett volna. És ha gyengélkedik, akkor neki vége.

1989. április 12-én Kádár János tisztában volt vele, hogy egészségi állapota súlyosan megromlott, és politikai "taktikai eszköztára" már nem bővelkedik a régi idők gazdagságában. Mégis, mi motiválta őt arra, hogy részt vegyen egy olyan eseményen, amely inkább szánalmat ébresztett? E kérdést tettük fel Bertalan Péternek. A válaszok között visszatérő motívumként emelkedik ki a börtön: Kádár személyisége még nem annyira töredezett, hogy ne tudja felmérni múltjának kulcsfontosságú állomásait, és azok fényében a saját személyének lehetséges megítélését.

Félelemmel töltötte el a gondolat, hogy börtön rácsai mögé kényszerülhet, és egy koncepciós per árnyékában találhatja magát. A pártállam összeomlása nem csupán politikai esemény volt számára, hanem egy olyan fenyegetés, amely az életét is kockára tette.

Másrészt a válasz sokkal bonyolultabb és rétegzettebb, mint elsőre tűnhet. Utolsó beszédében az elvtársainak üzenetet küldött a jelen számára, figyelmeztetve őket, hogy ne engedjék eltűnni az eszmét. Ezzel párhuzamosan a saját történelmi küzdelmét is magában hordozta. 1956 novemberében vállalta fel a harcot, és kitartóan végig is vitte azt. Most, a történelem színpadán, láthatjuk, mennyire hálátlan tud lenni az emlékezés.

Összességében a történész véleménye szerint az utolsó beszéd sokkal inkább az őszinte önreflexióról tanúskodik, mintsem hogy csupán szerecsenmosdatás lenne. Így fogalmazott: "... és én kijelentettem, saját felelősségemre, még ha tévedtem is, vállalom, mert már annyira megöregedtem, és annyi betegségem van, hogy már nem foglalkozom azzal, ha valaki akár megöl. Elnézést kérek."

Olyan, mintha a megfáradt vadállat hirtelen életre kelne, felugrana a porból, és száguldásba kezdene. Futása során érezni lehet, hogy a sorsa már megpecsételődött: a halálos csapás nyomait viseli magán. Csak néhány tucat méter után, a küzdelem végén, összeroskad, és végleg elhagyja ezt a világot.

„Kérlek, formáld át a szöveget, hogy az egyedi és eredeti legyen.” - javasolja a történész.

Rétsági professzor emlékei szerint a valóságban is hasonlóképpen zajlottak az események, de erről részletesebben majd a sorozatunk következő epizódjaiban fogunk beszámolni, amikor Kádár János életének utolsó évét elemezzük.