A kérdés, hogy a szovjet jelenlétet megszállásnak vagy felszabadításnak tekintsük, mélyen gyökerezik a történelemben és a különböző nézőpontokban. Egyesek úgy élik meg, mint a szabadság és a védőernyő ígéretét, míg mások a megszorítások és az elnyomás tap

Szakály Sándor, a neves Széchenyi-díjas történész és a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója, valamint Máthé Áron, történész-szociológus és a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, Gali Máté történész, a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanárának moderálása mellett, egy izgalmas vitát folytattak a szovjet hadsereg Magyarországra érkezéséről és itt eltöltött időszakáról. A diskurzus során a résztvevők a történelmi és földrajzi kontextusokat is alaposan megvizsgálták. Felmerült a kérdés: valójában felszabadítás vagy megszállás zajlott?

Nyolcvan évvel ezelőtt, 1945 tavaszán a világ és Magyarország története egy jelentős fordulópont elé érkezett. Az addigi pártállami narratíva, amely a történelem írását és az emlékezetpolitikát irányította, határozottan "felszabadulásként" értékelte, hogy áprilisban a szovjet haderő kiszorította a német hadsereget az ország területéről. Azonban 1989 után, amikor az ideológiai kötelékek feloldódtak, egyre többen kezdték más szemszögből szemlélni az eseményeket, és a német uralom után bekövetkező szovjet megszállást kezdték hangsúlyozni.

A sokféle értelmezés bemutatása mellett Szakály Sándor, a Széchenyi-díjas történész és a VERITAS Történetkutató Intézet főigazgatója, valamint Máthé Áron, a Nemzeti Emlékezet Bizottságának elnökhelyettese, elkötelezett a korabeli események hiteles ábrázolása iránt. Az ő párbeszédüket csütörtök este Gali Máté, a Mathias Corvinus Collegium Társadalom- és Történelemtudományi Iskolájának kutatótanára moderálta a Scruton Belvárosban, teret adva a történelmi diskurzus gazdagításának.

Gali Máté felvázolta, hogy az évforduló pontos dátuma április 4. volt, amelyről a mai napig vitatott, hogy a szovjet csapatok felszabadították vagy megszállták az országot. 1950 ás 1989 között pártállami ünnepnap volt április 4., de a rendszerváltást követően ez egészen más megvilágítást kapott, a felszabadulás narratívát is többen árnyalják.

A történetet 1941. június 27-ével kezdték - hogy keretet adjanak a beszélgetésnek -, amikor is Magyarországon kihirdették a hadiállapotot a II. világháborúba való belépéskor. Szakály Sándor szerint Magyarország annak idején maximum annyit tehetett volna, hogy egy kicsit még "húzza-halasztja" a hadba lépést, de elkerülni nem tudta volna a részvételt a háborúban.

Werth Henrik szavait idézve hangsúlyozta, hogy "ha bekövetkezik egy német-szovjet konfliktus, a magyaroknak - saját érdekeik védelmében - a németek mellé kell állniuk. Ezt pedig nem csupán a keresztény nemzeti örökségük indokolja, hanem az is, hogy meg kell akadályozni a bolsevizmus terjedését Európa határain belül." Emellett fontos szempont az is, hogy a németek számoltak a románok és szlovákok részvételével, és ha a helyzet gyors német győzelmet ígér, akkor a magyaroknak is aktívan részt kell venniük a történésekben.

Máthé már az elején világossá tette, hogy nem fogja a diplomáciai udvariasságot mímelni, ahogy azt kollégája tette. Szerinte április 4. nem más, mint megszállás. Szakály is hasonlóan indított, így a két fél viszonylag gyorsan közös nevezőre jutott. Máthé érvelését Márai Sándor szavaival támasztotta alá, miszerint "a szovjetek nem hozhattak ide szabadságot, hiszen maguknak sem volt."

Nem lehet figyelmen kívül hagyni, hogy a szovjet csapatok elűzték a németeket, ezzel a magyarokat is megóvták a német megszállás következményeitől, valamint a "bús ezer éves múlttól". A Horthy-korszak és a deportálások súlyos terhei alól is felszabadultak, ám ahogy az később kiderült, ezek a viszonyok sem voltak olyan borzalmasak, mint ami aztán bekövetkezett.

Viszont a kérdésre, hogy el lehetett volna-e kerülni Magyarország hadba lépését, szintén azt válaszolta, hogy egy ideig biztosan, de "maximum akkor hamarabb jöttek volna a németek". Véleménye szerint aki azt állítja, hogy ebből ki lehetett volna maradni, "annak vagy a bölcsek köve rejlik a zsebében, vagy direkt vonala van az Úristenhez".

Máthé Áron kifejtette, hogy Magyarország a történelme során sosem kapott kiemelkedő figyelmet a nagyhatalmaktól. Párhuzamot vont Trianonnal, amikor is az ország sorsa szintén feláldozhatóvá vált. Szerinte hazánk "érdektelenné vált", és a nagyhatalmak mindössze annyit vártak el tőlünk, hogy áldozzuk fel magunkat az ő érdekeikért – politikai oldaltól függetlenül. "Ez valójában egyfajta nemzeti öngyilkosság" – mondta. Hangsúlyozta, hogy Magyarország jövője leginkább a harcmezőkön és a tervezőasztalokon dőlt el, ahol a döntéshozók sorsunkat alakították.

Úgy vélem, Magyarország jövője egy kulcsfontosságú pillanatban formálódott meg, amikor 1944. augusztus 23-án Románia kilépett a háborúból. Ebben a döntő órában egy csapásra nyilvánvalóvá vált, hogy a szovjet csapatok nemsokára a szomszédságunkba érkeznek. Ezzel pedig minden eddigi elképzelésünk alapjaiban rendült meg. Ennyi.

- fogalmazott.

Szakály kifejtette, hogy a folyamat három lépcsőből állt, hiszen 1943-ban Teheránban született meg a döntés, amelyről így fogalmazott: "meghúzták a vonalat, és mi attól keletre kerültünk". Ezt követően Jaltában és Potsdamban csupán az utolsó pecsétek kerültek a megállapodásokra. Hangsúlyozta azt is, hogy a Szovjetunió által elszenvedett súlyos veszteségeket a nyugati nagyhatalmak területekkel kompenzálták, de nem a saját birtokaik révén.

Ez a terület nem volt annyira jelentős, hogy ne adták volna át a szovjeteknek, cserébe azért, amit tettek a németek elleni háború megnyeréséért.

- gondolta.

Ezután a szovjet hadsereg magyarországi viselkedésére terelődött a szó, amelyről Szakálynak egy korabeli mondás jutott eszébe, mely szerint "tatárdúlás, törökdúlás, felszabadúlás", amely szerinte tökéletesen leírja a helyzetet. Az akkori túlélők arról számoltak be, hogy jelentős különbségek voltak a német és szovjet hadsereg között, "egész más kulturális színvonalon voltak" és a szovjetek ehhez mérten is viselkedtek.

A Vörös Hadsereg esetében a nők erőszakolása, az országok kifosztása, az elhurcolások és a rombolás olyan tettek voltak, amelyek szervesen beépültek a háborús stratégiájukba. Miért lepődünk meg tehát azon, hogy ilyen kegyetlen módon cselekedtek?

- Hogy is van ez? - tette fel a kérdést, hangsúlyozva, hogy a megélt tapasztalatok és a történelem könyvekben lejegyzett eseményei gyakran nem találkoznak. Ezt követően megosztott egy emlékezetes történetet, amelyben elmesélte, hogyan fosztotta meg a szovjet hadsereg a suszter nagyapját az órájától. Az óra nem csupán egy időmérő eszköz volt, hanem a család történetének egy darabja, amit a nagyszülők örökségeként őriztek. Az esemény körülményeit részletesen felidézve, a nagypapa büszkeségét és szomorúságát egyaránt érzékeltette, bemutatva, hogy a személyes sorsok miként fonódnak össze a nagy történelemmel.

Máthé Áron is a civilizációs különbségekre hívta fel a figyelmet, hiszen a szovjet hadsereg "nem az európai kultúrából jött", és ez meg is látszott. "Egy alacsonyabb anyagi színvonalról érkező társaság beszabadult Európába", akiknek egy falusi ember már burzsujnak számított. A tömeges erőszakra Olaszország analógiáját hozta, ahol francia Marokkó zsoldosai követtek el hasonlókat az olasz nőkkel szemben, de ott sokkal rosszabbra fordult a helyzet - például gyerekeket adtak-vettek.

A szovjetek bevonulását sokan „gépesített tatárjárásnak” titulálják, és ahogy Máthé is hangsúlyozta, a legtöbb ember számára nem a „hurráoptimista” érzések idéződnek fel, amikor erre a körülbelül négy évtizedre visszatekintenek.

Végül az 1945 és 1948 közötti időszakra tértek ki (mielőtt a nyílt kommunista hatalomátvétel megtörtént volna), amelyről Bibó István úgy nyilatkozott, hogy életének mindössze ez a három szabad éve volt.

Szakály megállapítása szerint egy megszállt ország sorsa kizárólag a megszállók döntésein múlik. Magyarország esetében a hivatalos álláspont szerint "1947. február 10-ig, valamint a párizsi békeszerződés életbe lépéséig" a megszállás állapotában volt. Véleménye szerint ezt az időszakot akár "álomként" is emlegethetjük, de fontos hangsúlyozni, hogy a szovjet hatalom határozta meg, milyen kormányzati forma alakuljon Magyarországon. Ha úgy döntöttek volna, hogy a királyságot fenntartják, akkor annak megfelelően alakultak volna a dolgok, függetlenül attól, hogy 1945-ben már demokratikus választásokra került sor.

Viszont álomszerű volt abban az értelemben, hogy sokan azt várták, a békeszerződés aláírásával az orosz csapatok eltűnnek. Ám ehelyett nem távoztak.

- mondta. Ez alatt a két-három év alatt (is) azt tettek, amit akartak, mert senki nem tett ellene semmit. Hiába nyert a Kisgazda Párt, az az álom, hogy itt szabad, demokratikus Magyarország lesz, 1947 után teljesen szertefoszlott - foglalta össze.

Máthé kifejtette, hogy a szovjet megszállók, mint minden más hódító, már a kezdetektől fogva létrehozták a kollaboráns milíciákat, melyeket a Vörös Karszalagos Milíciák néven ismerünk. Ezek a milíciák azt tükrözték, hogy a fegyveres erők a kommunista párt híveinek kezében összpontosultak. A rendőrség hatalma a hadseregnél is nagyobb volt, de mindkettőnél dominált az R-gárda, a kommunista párt saját, privát hadereje.

A szerző véleménye szerint ez a korszak egyszerre volt a remény és a valóság ellentmondásos találkozása. A magyar nép a szuverenitás, a nemzeti demokratikus társadalom és a kispolgári életforma iránti vágyát fejezte ki, határozottan elutasítva a kommunizmus ideológiáját. Ugyanakkor a szovjet vezetés Sztálin híres mondására támaszkodott, miszerint "az egyetlen hatalom a puska csövéből jön". Ennek következtében a szabad Magyarország gondolata gyakorlatilag elképzelhetetlen volt ebben az időszakban.

A végén mégis kialakult egy kisebb nézeteltérés, mivel Szakály Sándor kifejtette, hogy a Varsói Szerződés nem tartalmazta azt a kitételt, miszerint szovjet csapatok állomásozhatnak Magyarország területén. Ezzel kapcsolatban hangsúlyozta, hogy csupán 1957-ben, Kádár Jánossal kötött külön megállapodás után vált ez hivatalossá. Ez a téma érdekfeszítő vitát generált, hiszen felveti a kérdést, hogy milyen politikai játszmák zajlottak a háttérben abban az időszakban.

Máthé ezzel nem értett egyet, véleménye szerint Rákosi Mátyásék száz százalékig nem akarták, hogy a szovjetek kivonuljanak - mint például a szomszédos Ausztriából, amely reményt keltett a magyar emberekben is, hogy hátha -, így akár benne volt a szerződésben, akár nem, biztosan nem bánták, hogy a Vörös Hadsereg itt állomásozik.