Szilágyi L. József "Az utolsó boldog nap" című műve mély érzelmeket és gondolatokat hordoz, amelyek az emberi lét törékenységére és a boldogság múlékony természetére reflektálnak. A történet egy olyan napot mutat be, amikor a főszereplő a boldogság csúcsá
Még mindig élénken él bennem az utolsó igazán boldog napom emléke. Május nyolcadika volt, egy szokványos hétköznap, egy átlagos csütörtök. Az iskolában a diákok unottan hallgatták a tanár magyarázatát a kovalens kötések rejtelmeiről, míg az útmunkások a közeli úton gőzölgő aszfaltot simítottak el a kátyúk javítása során. Egy sebész pedig a műtőasztalon kezdte meg a műtétet, precíz kezeivel felfedve a betegség rejtett titkait. Mindez a naptárban egyszerű munkanapként szerepelt, ám számomra aznap nem a munka világában kellett volna lennem. Helyette a közeli erdő ölelésében sétáltam. Bár a tavaszi napsütés bizsergése, a madarak éneke és a fák susogása hívogatóan vonzott, én inkább megszorítottam a kezedet, és magamhoz húztalak. Az életem utolsó boldog napján, ott, az erdő szélén, a tisztás mellett szeretkeztünk. Nem voltunk hevesek vagy szenvedélyesek; nem téptem le rólad a ruhát, mint valami vadállat, miközben az erdő zöldje körülölelt minket. Halkan suttogtam a füledbe, és szorosan öleltelek, érezve a pillanat varázsát. Emlékszem, aznap meztelenül élveztük a reggel csomagolt szendvicseket, amit te készítettél. Jólesett beleharapni a zsemlébe, de a falatok nehezen mentek le a torkomon. Aztán, amikor elérkezett az idő, hogy továbbinduljunk, felöltöztünk, és visszamentünk az erdő szélén hagyott autónkhoz. Te vezettél, én csak az anyósülésen ültem, és a gondolataim messze jártak. Az utolsó boldog napon nehezen tudtam összpontosítani, így inkább csak az idő múlását figyeltem, ahogy a percek lassan, észrevétlenül múltak el, anélkül hogy tudták volna, hogy az utolsó boldog napom végéhez közelednek.
Mikor beérkeztünk a parkolóba, a parkolási díjon bosszankodtál. Hogy hogyan lehet az, hogy egy kórház előtt a legdrágább a parkolási díj a városban. Kész rablás. Aztán elindítottad a mobilodról a fizetést. Mire kiszálltam az autóból, már mellettem teremtél. Elszégyellted magad, hogy ezen a boldog napon a pénz miatt pufogtál. "Nem ér annyit az egész", mondtad. Aztán bementünk. Ismertük a járást, tudtuk, merre kell indulni. A portás is ismert minket, nem kellett elmagyaráznia az útirányt. Egy emelet fel, két kanyar jobbra, majd a tizennyolcas ajtó. Az volt a szobám. Az életem utolsó boldog napján újra levetkőztem. És bár te is ott voltál, nem szeretkeztünk újra. Helyette segítettél felvenni azt a zöld, köpenyszerű ruházatot. Hülyén néztem ki benne. Nevettünk rajta. Egy boldog naphoz hozzátartozik a nevetés. Amikor a beteghordó kopogott az ajtómon, még ott ült a mosoly az arcunkon. Örült neki, hogy így talált minket. Ő is mosolygott. Majd megkért, hogy üljek be a kerekesszékbe, hogy elvihessen.
"Capable vagyok a járásra," mondtam.
"Tudom, de ez a szabály", mondta.
Hárman vágtunk neki az előkészítő felé, de te már nem tarthattál velünk. Életem utolsó igazán boldog pillanataiban, az ajtó küszöbén állva, csak egy utolsó pillantást vetettem rád. Azóta pedig soha többé nem találkoztunk.
