Sokan talán nem is sejtik, milyen kegyetlen valóság rejlik a sárközi nőuralom mögött.
A vagyon megőrzésének egy igencsak drasztikus módszere volt, hogy minden fiatal házaspárnak csupán egyetlen gyermekük születhetett, így elkerülve a vagyon széthullását. De hogyan is festett az élet a Dunántúl lápos vidékein, ahol zárt közösségekben éltek az emberek? Ezek a falvak olyan helyek voltak, ahol a hagyományok és a közösségi szokások szoros kapocsban tartották az embereket. Az élet a természet ritmusához igazodott; a mezőgazdasági munkák, a halászat és a gyűjtögetés mindennapjaik részét képezték. A közös munka és az összetartás erős köteléket alakított ki a falusiak között, hiszen mindenki tudta, hogy a közös érdekek és a vagyon megőrzése érdekében együtt kell működniük. A gyerekek nevelése különös figyelmet kapott, hiszen a jövőjük szorosan összefonódott a család és a közösség sorsával. A fiataloknak nemcsak a családi örökség fenntartása volt a feladatuk, hanem a hagyományok továbbadása is. Az élet egyszerű, de ugyanakkor gazdag volt; a közös ünnepek, a szokások és a mesék mind hozzájárultak ahhoz, hogy a falvakban élők mély kapcsolatot ápoljanak egymással és a természettel. Bár a vagyon megőrzésének stratégiája sok kérdést felvetett, a zárt közösségek élete mégis tele volt szeretettel, összetartással és a közös célokért való küzdelemmel. A Dunántúl lápos vidékein az emberek nem csupán a vagyonukat, hanem a közösségük szellemét is igyekeztek megőrizni, hogy a jövő nemzedékei is élvezhessék azokat az értékeket, amelyekért annyit dolgoztak.
Sárköz a hagyományairól, a táncairól, a népviseletéről, szőtteseiről is híres. Generációról generációra adták át az egyik leggazdagabb szőtteskincsek készítésének, közte a sárközi kétoldalas szövésnek mindenkor féltve őrzött titkát is. A sárközi nők gazdagon hímzett, különleges színes kelmékből készült, selyemkötényes, díszes viseletükhöz a selymet Lyonból, gyöngyöt, pántlikát Csehországból hozatták. A család anyagi helyzetét szimbolizálták a ruházkodással.
Jelentős összegek áramlottak a családi vagyonból, de az öltözködési stílus szemet gyönyörködtető mivolta emelte a család hírnevét a faluban. Móricz Zsigmond is lenyűgözve szemlélte az akkori Műcsarnok egyik kiállításán a sárközi kelméket. Ezt a csodát így írta le, tele lelkesedéssel: "Előző nap a sárközi nép kiállításán jártam, a régi Műcsarnokban, és ámulattal figyeltem a tű és a fantázia csodáit."
A kiállítás kurátora, Baja Benedek, mesélt arról, hogy a Sárköz, amely Szekszárd közelében található, hosszú ideig mocsaras, emberektől elzárt terület volt. E vidéken halászok és pákászok éltek, akik a hálókötés mesterségével foglalkoztak, és asszonyaik is a fonál világában találták meg életük értelmét. Az ornamentika gazdagságának és a valóság mély átélésének köszönhetően olyan egyedülálló fantázia művészet bontakozott ki közöttük, hogy csakis tisztelettel adózhatunk ennek a népi öltözködésnek, amely igazi kincseket rejt. "A sárközi lány viseletében szinte felfedezhetem az évezredekkel ezelőtt élt törzsfőnökök feleségeinek ruhadarabjait" – tette hozzá.
A Sárköz egy különleges régió Tolna megyében, a Szekszárd és Báta közötti ártéri területen helyezkedik el. Eredetileg mély fekvésű, mocsaras vidék volt, ahol öt település – Őcsény, Decs, Sárpilis, Alsónyék és Báta – alkotja a helyi közösséget. A Sárköz és a Duna mocsaraiban kifejlődött életforma, valamint a helyi nép hagyományos halászattal, pákászattal és pásztorkodással foglalkozó életmódja jelentős védelmet biztosított a török idők pusztításaival szemben. Ez a szabadabb életforma azonban nemcsak előnyöket, hanem nehezebben ellenőrizhető társadalmi normákat is hozott magával, amelyek a közösség szövetét színesebbé és komplexebbé tették.
Ha a sárközi temetők ösvényein járunk, egy dolog azonnal szembeötlik: a fejfákon gyakran huszonéves női életkorok tűnnek fel. Mi történt valójában Sárköz falvaiban? A gazdagság, a gyönyörű viseletek és a díszes főkötők mind-mind komoly árat követeltek. Az egykézés jelensége, amely sajnos más vidékeken, mint Kalotaszeg, Bodrogköz, Sárköz és az Ormánság is elterjedt, súlyos következményekkel járt. Annyira megdöbbentette a közvéleményt, hogy a parlament is napirendre tűzte a kérdést a két világháború között.
De mit is jelent valójában az egykézés? Azok, akiknek több gyermeke született, gyakran szégyen és erkölcsi megvetés tárgyai lettek. Az ilyen helyzeteket sokan elítélték, és a közvélemény szemében az egy gyermekkel rendelkező szülők státusza magasabbnak számított.
A torz erkölcsi norma a pénzt minden más érték fölé helyezte, ami tragikus módon a nőket tette áldozatokká. Paradox módon, miközben ők a családi vagyon megtestesítőiként gazdagon öltözködtek, a vagyon őrzői, mint az anyósok és nagymamák, szigorúan felügyelték a családi tőkét, biztosítva, hogy egy gyermeknél ne szülessen több. Régen a több gyermek születése vallási meggyőződésből is fakadt; a gyermeket Isten áldásának tekintették, aki bőséget és örömöt hoz a család életébe.
Az egyke létformája különös és sokszor zavarba ejtő helyzetet teremt szülő és gyermek között. A szülői szeretet két szélsőség között ingadozik: egyrészt ott van a meg nem született gyermek iránti kétségbeesett küzdelem, másrészt a már meglévő gyermek iránti túlzott, majomszeretet. Az egyke a szülő szemében nem csupán egy gyermek, hanem egy örökség forrása, akire már alig várja, hogy mint vagyona ura léphessen.
Szomorú öregség vár az olyan szülőre, aki a gyereke kérésének enged, és már életében ráíratja a vagyont. Attól kezdve az öreg csak teher, és sokszor még jó szó sem jut neki" -írja a Sárközről 1962-ben írott tanulmányában Katona Imre. Nyilván a kegyetlen szokás mögött a rettegés volt, hogy nehogy visszasüllyedjenek a nehéz paraszti sorba, nehogy éhezés várjon az egész családra.
Az "egykézés" szokása - amely a női természet eredendően védelmező, befogadó, otthont teremtő, életet világra hozó szakrális minőségét képviseli - a Sárköz vidékén torz formát öltött. A nők szerepe itt nem a gyarapodásról, hanem a szenvedésről, az alárendeltségről és az anyaság megtagadásáról szólt. Az emberi élet értékét a vagyon, a földbirtok megtartása írta felül, kegyetlen következményekkel.
Képzeljük el a XIX. század világát, ahol az abortusz szigorúan tilos volt, és a fogamzásgátlás fogalma szinte ismeretlen volt. A nők csupán édesanyjuktól, nagymamáiktól vagy a bábáktól hallhattak a "lehetőségekről" – ha egyáltalán eljutottak hozzájuk ilyen információk. Amikor egy fiatalasszonynak a szülést követően ismét gyermeke fogant, az anyósa, aki a család tényleges irányítója volt, közbelépett. Akkoriban az anyósok hatalma olyannyira erős volt, hogy még a férjek is ritkán mertek ellentmondani nekik, hiszen ők kezelték a családi vagyon kulcsát is. Az anyósa nem engedhette meg, hogy több gyermek szülessen, mivel a családi birtok összefogása érdekében a földet "egy kézben" kellett tartani. Így hát titokban bábát keresett, aki különféle, gyakran veszélyes és brutális módszerekkel segített megszakítani a terhességet.
