Schillinger Gyöngyvér "Én és én" című műve izgalmas utazásra hívja az olvasót, amely a belső világ mélységeit kutatja. A szöveg egyfajta introspektív felfedezés, ahol a szerző saját identitását és önmagával való kapcsolatát boncolgatja. A lírai elemekkel

Nem minden megfogható szavakkal. Vágyak, érzések, titkok – mindezek képtelenek teljesen megjelenni a papíron. Kísérletezünk, próbálkozunk, de a „minden” fogalma mégis megfoghatatlan. Ki az, aki jogot formál arra, hogy számon kérje a lényegét? Ki tudja igazán, mi rejlik a szavak mögött? Schillinger Gyöngyvér ezen a héten a netnaplójában osztja meg gondolatait. Ez az ötödik, és egyben utolsó bejegyzése.

Péntek este, amikor már mindenki pihen, én csak azt mondom [Á]-nak: "Ne aggódj, én is alszom majd szombatra." Közben látom, hogy ő már készül az ágyba bújásra, de nélkülem.

Napközben a negyedik naplószöveget írtam, azután fizetési meghagyásokat intéztem, kézzel írt kérelmeket utóirattal. [Á] fürdette a gyereket, én csak a mesébe szálltam be, és este olyan számokat hallgattam, amiket senkinek nem vallanék be. Van egy trash playlistem, még [Á] sem ismeri.

Most úgy írom le a gondolataimat, ahogy a naplómban szoktam: töredékesen, csak úgy, ahogy éppen eszembe jutnak a szavak.

Kaptam néhány visszajelzést a naplóimra. A kommentek között szép szavak, a privát üzenetek viszont nem mindig olyan kedvesek. Jogosan, hiszen ha valaki "kiárusítja" mások életét, ne várja el, hogy mindenki tapsoljon. Az író sokféle alapanyagot gyűjt, de amikor valaki szembesül ezzel, gyakran rájön, hogy az író nem más, mint egy ócska alak. A regények és novellák világa azonban más tészta; ott a fiktív és a valóság határai elmosódnak, és ha a szereplő beszél, az nem feltétlenül az én hangom. Emlékeztet arra, hogy a netnapló is egyfajta fikció: senki sem gondolhatja, hogy minden úgy és abban a sorrendben zajlott, ahogyan leírom. Az anyósom halála, általában véve a halál, mélyen megérintett. Ötven év után egyedül maradni – ez a gondolat szinte elviselhetetlen. Aztán ott van a sok más dolog, amit nem írok le, amit láttam, amit érzek. Vannak dolgok, amiket nehéz szavakba önteni. Jó lenne, ha tudnék kísérletezni ezzel, de mi is az a "minden"? Mit várnak el azok, akik számon kérnek? Kérdések, amelyekre talán sosem kapok választ.

Tíz perc telt el azóta, hogy belevágtam ebbe a naplóba - az "igazi" naplóba, ahol még a legapróbb részletek is helyet kapnak. Mint például az a nagy hím szúnyog, ami épp most szállt el mellettem. Vagy talán a nőstények annyira impozánsak? Felpillantok a plafonra, és ott csücsül két pókok, akiket sürgősen el kéne távolítani. De majd holnap, [Á]. Az igazi napló egy titkosított mappa legmélyén rejtőzik, egy titkosított almappában, titkosított Word dokumentumban. Ott őrzi a hétfejű sárkány, hét lakat alatt. Csak ne hagyjam, hogy a sárkány előtt elhulljak, mielőtt a gyomlálást elvégeztem.

Szóval hallgattam azokat a számokat. Ráírtam [L]-re két szám között, hogy ha kell neki egy Mitsubishi Pajero, aminek egy hónap múlva lejár a műszakija, a kipufogója lyukas, az alváz rohad, és a kerékcsapággyal is van valami, de a motor amúgy pöpec, akkor szóljon nekem. Hacsak nincs egy rakás pénze megjavíttatni, a következő műszakiban ne is reménykedjen. De ingyen adjuk. Visszaírt, hogy kicsit piszkálja a téma. Aktiválja a kisagya felső részében azt a pontot, ami az illegális terepjárózásért felel.

Aztán mi volt még. Hagyatéki leltárhoz töltöttem ki papírokat. Ingerült voltam, mint mindig, ha a saját jogi ügyeimet kell intézni. [Á] kiment telefonálni, a gyerek kakilt, utána kezet mostunk, megszagolgatta az arcom, a homlokom, hogy de jó, de finom. [Á] altatta, én akkor kezdtem el a trash-t hallgatni, és most 11 óra van.

Á szerint csak félbehagyni érdemes a naplót, nem szükséges befejezni. Már ismerem a hagyományos naplódat, és az teljesen más. Ne aggódj, hagyd így. Ez biztosan izgalmasan fog hatni az emberekre, akár még szívinfarktust is okozhat!

Kicsit nevetgéltünk, most a redőnyöket ereszti le. Pár éve betörtek hozzánk télen, a félig leeresztett redőny alatt benyomták az erkélyajtót. Terhes voltam, és nem tudtam kinyitni a bejárati ajtót, akkor még nem tudtam, hogy bentről ráfordították a zárat. Hívtam apósomat, [Á]-t, és egész éjszaka a konyhaasztalnál ültünk, amíg a rendőrök helyszíneltek. Az egyetlen értéket, ami tényleg fontos, nem vitték el. A laptop a kanapén maradt. Az volt az első terhességem, és folyamatosan fáztam. [Á] feltekerte a fűtést, a rendőrök pólóra meg trikóra vetkőzve szórták szét az ujjlenyomatport. Másnap elaludtam az irodában az íróasztalra dőlve, két hét múlva pedig az akkori főnököm elbeszélgetett velem, hogy neki igazából nincs szüksége három közjegyzőhelyettesre.

Ma történt valami különös. Igen, telefonon beszéltem egy pszichológussal, miközben a kertben sétálgattam. Éppen akkor a szomszédom a felettem lévő erkélyen rázta a szőnyegét. Elgondolkodtam, hogy vajon mindent hallott, majd arra is, hogy ki ne tudná ezeket – hiszen végül is én vagyok az, aki mindezt megfogalmazza.

De közben: ez az "én", ami itt a papíron megjelenik, egy mesterséges konstrukció, egy személy, aki a maga szenvedéseivel és mindenféle tapasztalatával együtt létezik, akit én alakítok. Amikor az első netnaplómban azt írom, hogy elvitt a mentő, nem a Sch. Gyöngyvérről beszélek, aki 83-ban született, Gazdagréten él, konkrétan itt, a szőnyeget rázó felső szomszéd alatt. Ez az én, akit elvitt a mentő, bármilyen más ember is lehetne, csak éppen én írom le a történetét.

Anyós, [Á]: szereplők, és csak annyiban és annak látszódnak, amennyire megmutatom. Ez az [Á] nem a férjem. Nem így, nem csak ez. Az "igazi naplóban" sem. Valójában mindig minden arról az emberről szól, akit magamból alkotok meg.

Most fél 12 van. [Á]-val éppen felapplikáltuk a bejárati ajtó feletti kis üvegezett részre azt a zöld takarót, amit Srí Lankán vásároltunk tíz éve. A reggeli napfény szépen besüt a szobába. Egyébként is elég rosszul alszom mostanában. Felébredek hajnalban, és csak annyit tudok mondani: ó, basszus, világos van. Átadtam [Á]-nak a takarót, és mondtam neki, hogy ha nem tud szék nélkül boldogulni, csak szóljon, és hozok neki egyet a konyhából. Mintha miért is menne szék nélkül? Kicsit nevettünk ezen a helyzeten. Aztán még azt is mondta, hogy ma nem szükséges elküldenem azt a naplót.

Szeretek kint lenni a nappaliban, amikor már mindenki alszik. Sötét van. Csend. Senki nem kérdezi meg, mit csinálok, és ez a napnak már olyan része, amikor én sem várok magamtól semmit. Trash zene, tekergetem a Facebookot, Insta, Shein. Cikkre kattintok, onnan egy másikra, egy hajhullámosító reklám, jó, ezt megnézem, tíz euró, gyanús. Életközépi válság workshopot hirdetnek az orrom előtt. Tekerek, tekerek. Képeken Stohl András nagy szerelmei. Aztán visszakattintok a zenére, mert nem értem a szöveget (nyilván, mert tekergetek). A refrén után a két énekes eldobja az agyát, a felirat: both vocalizing.

Valaki megkeresett, hogy csatlakozzak a telefonnepper oldalhoz. [T] még írt nekem valamit, és megjegyezte, hogy ezt nem használhatom fel. Hát nem hiszem el. Eucerin-reklám. Egy bőrgyógyász talán hialuronsavas feltöltéssel ki tudná simítani a lógó állvonalamat. Interjú Kepes Andrással. "Bennem volt annyi lázadás, hogy nem akartam senkire se hasonlítani." Micsoda inspiráló mondat! Rákerestem végül a podcastbeszélgetésre, amelyben részt vettem. Nem néztem meg az egészet, csak pár kommentet olvastam el. "Jó a csaj. Milyen kevés zsír van rajta." "Értelmes beszélgetés, de talán egy kis pálinka jól jött volna a felvétel előtt... Olyan érzése van az embernek, mintha pisztolyt fogtak volna a beszélgetőtársakra." Nem mondtam neki, hogy talán vodkanarancsot kellett volna inni a pálinka helyett.

Amíg egyedül éltem, minden harmadik éjszakám így nézett ki. Vettem egy üveg bort, megittam két pohárral. Akkor még nem volt laptopom, és a PC körül táncikáltam. Utáltam egyedül élni. Most meggugliztam, hogy "régi számítógép", kidobott egy videót: "21 éve pincében rohadó elfeledett PC indítási kísérlet". Szóval így telnek el órák. Hajnali kettőig, esetleg háromig. [Á] biztosítja az életem keretrendszerét, amibe belefér heti egy ilyen, ha amúgy jó állapotban vagyok.

Jól vagyok.

Nem szükséges állandóan megfogalmazni. "Hogy vagy?" – kérdezi ez vagy az. "Ahogy hagytak, hát igen." De egyébként, miért ne kérdezhetnének? Néha meglepődnek, hogy tényleg leírom. Az ilyenkor szokásos udvarias válasz: "jól". De komolyan, mondom. Jól vagyok.

12 óra van, és úgy tűnik, hogy megdöntöttem a saját rekordomat: hétezer karaktert sikerült megírnom egy órán belül. De most tényleg büszkének kellene lennem? Ki az, aki ezt az egészet el fogja olvasni? Valószínűleg a családom, de hát ők mindig is a legnagyobb rajongóim voltak, nem igaz?