Miért érzünk büszkeséget, amikor néha teljes lendülettel nekifutunk a falnak?
A Magyar Hang olvasói bizonyára jól ismerik Tompos Ádám nevét, újságírónkat, aki hétről hétre különleges riportokkal gazdagítja lapunkat. Olyan helyszínekről számol be, ahová a legtöbben nem tudnak eljutni. Leszakadó térségek, megindító emberi sorsok, tragikus események és néha még örömteli pillanatok - mindez Magyarország egy ritkán bemutatott nézőpontjából.
Ádám nem csupán a labdarúgás iránti szenvedélyét éli meg, hanem hűen tükrözi saját identitását is, amikor a DVTK-ról, kedvenc csapatáról ír. A Diósgyőri VTK, amelyet egykor Diósgyőr-Vasgyári Testgyakorlók Körének neveztek, mára már nemcsak egy futballcsapat, hanem a közösség összetartó ereje is. Az "Amíg élek én" című könyve, amelynek alcíme - A Diósgyőri VTK szurkolótáborának lebilincselő története - elsőre talán szűknek tűnik, valójában egy sokkal tágabb képet fest a régióról és annak lakóiról. Tompos Ádám műve nem csupán a fociról szól; inkább egy szociográfiai utazás, amely bemutatja a múltjával büszkélkedő, ám az utóbbi évtizedekben nehézségekkel küzdő ipari városkát. A könyv lapjain feltárul a helyi közösség története, a szurkolók szenvedélye és a sport körüli kultúra, amely mélyen gyökerezik a város életében. Az olvasó egy 300 oldalas riportban nem csupán a DVTK drukkereinek történeteivel találkozik, hanem betekintést nyer Magyarország egy különleges szegletébe, amelynek lakói életük minden területén igyekeznek megőrizni hagyományaikat és identitásukat.
"Na, ez egy nagyon szép szociográfiai feladat, fejtsél meg minket! Fejtsd meg azt, amire mi magunk se jöttünk rá, pedig jó pár túrán felmerült már, kérdezgettük magunktól, hogy miért vagyunk, mitől vagyunk ilyen vadak? Vagy miért vagyunk büszkék rá, hogy időnként rendesen nekimegyünk fejjel a falnak" - mondja az egyik riportalany, Zénó a könyvben. Amely aztán választ is ad a feltett kérdésre: végigveszi a klub történetét a XIX. századi alapítástól, érintve sikereket és hullámvölgyeket, megmagyarázva azt a különleges lelkületet, amely a magyar futballvilágban talán csak - de mindenképpen leginkább - a DVTK-ra jellemző. Arra a csapatra, amely - jóval túlnőve egy átlagos egyesület "hatáskörén" - szinte egyetlen reményként, egy közösség, egy város (pontosabban több városrész) kötőanyagaként, közös élményeként tartja a lelket sokakban.
"Miskolc különleges világ volt. Benne volt a vérünkben, hogy megmutassuk, hogy mi vagyunk a Diósgyőr. A pestieket utáltuk. Nem szerettünk mi senkit se" - ezt egy másik legendás szurkoló, Cápa mondja, frappánsan összefoglalva a "DVTK-életérzést". Melyet érdemes megismerni - és Tompos Ádám könyvénél nem is kell ehhez jobb kapaszkodó.
A szerzővel itt beszélgettünk a könyvéről:
