A normannok, akik Európán kívül harcoltak, olyan katonák voltak, akik Isten és a szerencse nevében küzdöttek.

Persze! A normannok története izgalmas és sokszínű. A 9. században a skandináv vikingek, akik a mai Norvégia és Dánia területéről származtak, letelepedtek a franciaországi Normandia vidékén. Eredetileg rablóként érkeztek, de idővel a helyi kultúrába beolvadtak, és keresztény hitre tértek. A normannok különösen híressé váltak 1066-ban, amikor Vilmos, a normandiai herceg, meghódította Angliát a hastings-i csatában. Ezzel a normannok nemcsak politikai hatalmat, hanem kulturális befolyást is nyertek, amely tartósan formálta Anglia történelmét. A normannok építkezéseikről, különösen váraikról, és a lovagi kultúrájukról is ismertek, ami hozzájárult a középkori Európa arculatához. Érdekes módon a normannok hatása nemcsak Franciaországra és Angliára korlátozódott, hanem más területeken is érezhető volt, ahol hódításaik révén a helyi társadalmak fejlődésére is hatással voltak.

Egy Rou, vagy más néven Rollo nevű férfi által irányított kis viking csapat alapította meg a Normandiai Hercegséget. 911-ben a Nyugati Frank Királyság uralkodójától, III. Károlytól, akit gyakran Együgyű Károlynak is neveztek, területet kaptak a Szajna völgyében. Ez a földterület korábban Nagy Károly birodalmához tartozott, aki a frankok és lombardok királya volt, és végül római császárrá koronáztatta magát, uralkodva Európa hatalmas része felett. Halála után, 814-ben, Nagy Károly birodalmát három részre osztották: a nyugati frankok részére, amelyből a Francia Királyság alakult, a keleti frankok számára, akik a germán törzsekből álltak, ebből lett a Német Királyság, és a Középső Frank Királyságra, amely szintén a birodalom része volt.

A 10. században Észak-Franciaországban komoly hatalmi konfliktusok zajlottak. A normannok, a kor viharos eseményei közepette, fontos stratégiai lépésre szánták el magukat: szövetséget kötöttek a Franciaország későbbi Capeting dinasztiájával, ami jelentősen hozzájárult helyzetük stabilizálásához. A bretonokkal, más viking csoportokkal és a frankokkal folytatott harcaik során Rollo és utódai végül győzelmet arattak riválisaik felett. Ennek eredményeként körülbelül 1000 táján egy erős és összetartó hercegség alakult ki Normandiában. Ebből az időszakból származnak azok a feljegyzések is, amelyek az Itáliában szolgáló normann zsoldosokkal és a zarándokokkal foglalkoznak. A 11. század közepére pedig Kelet-Európában, a bizánci hadseregben is feltűntek a normann zsoldosok, tovább szélesítve hatásukat és jelenlétüket a kontinensen.

Abban az időben Észak-Franciaországban egyre bonyolultabbá vált a politikai helyzet, így az a tény, hogy Normandia nem szakadt kisebb egységekre, jelzi, hogy erős hercegséggé vált. A Skócia melletti nyugati és északi szigetektől eltekintve az egyik legtovább talpon maradó viking hercegség lett.

A 10. század elején Normandiában körülbelül 5,000-10,000 viking betelepülő élt. Ezek a skandináv harcosok és telepesek a francia területek meghódítására és letelepedésére érkeztek, és jelentős hatással voltak a régió kultúrájára és fejlődésére.

Nem tudjuk biztosan. Ha a helységneveket nézzük - a kevés bizonyítéknak tekinthető forrás mellett -, azt látjuk, hogy a vikingek jórészt azon a területen telepedtek le, amit ma Észak-Normandiának nevezünk. Nyugat-Normandiában, Cherbourg környékén például más népcsoportok is éltek, olyanok, akik talán az Ír-tengerről érkeztek, és inkább észak-ír csoportok voltak, mint dánok. A normannok azt állították, hogy ők a dán törzsekből eredtek, de nyilvánvalóan több népcsoport keveredett itt össze. A történészek számára az jelenti a legnagyobb problémát, hogy nagyon kevés régészeti nyomot hagytak maguk után. Míg Danelaw-ban, vagyis Anglia vikingek által uralt részében rengeteg maradványt, viking temetkezési helyet és pénzérmét találni, addig Normandiában alig. így aztán a tudósok a megmaradt helységneveket és a normann múltról szóló forrásokat összeillesztve próbálnak reális képet alkotni. A jelenlegi elképzelés szerint a normandiai vikingek olyan kevesen voltak, hogy csakhamar beolvadtak a frank népességbe, és ezért nem maradt fenn sok nyomuk.

Az első normannok inkább arra törekedtek, hogy eltávolodjanak skandináv gyökereiktől, vagy inkább megpróbálták megőrizni azokat?

Mindkét feltevésben van némi valóságmag. A kezdeti időkben úgy tűnik, hogy a vikingek büszkék voltak származásukra, de ahogy telt az idő, történetíróik inkább a keresztény értékekre és átalakulásukra helyezték a hangsúlyt. Mivel az írástudók túlnyomórészt az egyház tagjai voltak, számukra a keresztény identitás kiemelése vált elsődlegessé. Ennek következményeként a viking vezetőket keresztényként mutatták be, s olyan tevékenységeik, mint például kolostorok alapítása, a keresztény uralkodók jellemző tetteiként jelentek meg. Így a normannok a 11. század elejére fokozatosan eltávolodtak viking örökségüktől.

Mennyire különböztették meg magukat a normannok a körülöttük élő népektől?

A normannok saját történelmükben spirituális dimenziót teremtettek, úgy vélték, hogy Isten különleges kiválasztottjaként harcosokká lettek szentelve. Ez a felfogás képezte a normann történelem legkorábbi alapját, és később is domináló narratívává vált. Keresztény és klasszikus eredetmondáik is ebből a hitből táplálkoztak. Az újonnan feltűnő népekhez hasonlóan, akik a középkorban szívesen kreáltak maguknak dicsőséges ókori gyökereket, a normannok is azt hirdették, hogy ők a Trója ostromában részt vevő népek közvetlen utódai. Történelmüket a túlélésért folytatott harc határozta meg, amelyben hősies vezetőik nyomán álltak ellen a túlerőben lévő ellenségnek, így biztosítva létezésüket a viharos időkben.

Úgy vélem, hogy a történészek már régóta elfogadják a normannok által magukról festett képet, anélkül hogy kellően megkérdőjelezték volna azt.

Ki a legfontosabb szereplő a normannok történelmi narratívájának megalkotásában?

Egy különös figura, Dudo, aki valójában nem is volt normann, hanem St. Quentin városából származott. Az I. Richárd (942-996) számára írt műve révén vált ismertté, aki a 10. század végén Normandia hercegeként uralkodott. Dudo életének alakulására a történelem is hatással volt, hiszen II. Richárd (996-1026) uralkodását is megélte. Később egy normann kolostor szerzetese, Jumièges-i Vilmos, átvette Dudo narratíváját, és egészen 1066-ig, Hódító Vilmos idejéig folytatta a krónikát. E két történetíró munkája alapozta meg a normannok történelemszemléletét Normandiában, meghatározva e régió múltjának értelmezését.

A normannok magabiztosan hirdették magukról, hogy ők a kivételes harcosok népe, és ez a kijelentés nem volt alaptalan. Történelmük során valóban kiemelkedtek harci képességeikkel, stratégiájukkal és a vízi hadviselésben való jártasságukkal. A Viking korszakban, a 8. és 11. század között, a normannok félelmetes hódítók voltak, akik képesek voltak megvetni a lábukat Európa különböző részein. Hódításaik során nemcsak katonai erejüket, hanem ügyes navigációs képességeiket is kamatoztatták, amivel számos új területet felfedeztek és megszálltak. Tehát a normannok harci hírneve nem csupán mítosz, hanem a történelem által igazolt valóság.

Kétségtelen tény, hogy a normannok kivételes harcosok voltak, akik sikereket értek el és nagyon kegyetlenek voltak. De nem volt titkos fegyverük. Sokan gondolják, hogy talán különleges lovaik lehettek, de szerintem ez a feltevés nem állja meg a helyét. A haditechnikájuk sem volt különleges, és a legnagyobb sikereik többségét várostromok alkalmával, nem pedig a csatatéren aratták, mivel a szabályos csaták nagyon ritkák voltak. A normann Itália egyik alapítójához, Robert Guiscardhoz, Puglia, Szicília, Benevento és Calabria kalandor normann vezérből lett hercegéhez hasonló emberek menet közben tanultak meg háborúzni. De ezzel az erővel a flamandok, bretonok és a többi nép harcosai is éppen olyan jók lehettek, mint a normannok. Nem hiszem, hogy ennek alapján meg lehetne magyarázni a sikereiket.

A normannok rengeteg időt szenteltek a harci készségeik fejlesztésére, a gyakorlatozásra, és a lovagok alapos kiképzésére.

Abban az időszakban a társadalmak szinte mindegyike hasonló gyakorlatot folytatott. Azok a fiúk, akik alkalmasnak bizonyultak, az egyháznak kerültek átadásra, természetesen nem ingyen. A fiatalemberek, akik nem léptek be az egyházi struktúrákba, azonban fegyveres kiképzésen vettek részt. Számukra létfontosságú volt, hogy földet szerezhessenek, és saját megélhetésüket biztosíthassák. Ennek következtében sokan döntöttek a kivándorlás mellett, és Franciaország más vidékeiről is sokan elhagyták hazájukat. Christopher Wickham, az oxfordi professzor, néhány évvel ezelőtt egy izgalmas elméletet fogalmazott meg. Azt állította, hogy a 11. század jelentős eltérést mutatott a korábbi századokhoz képest, hiszen az akkori fiatal férfiaknak sokkal távolabbra kellett eljutniuk, mint a 9. vagy 10. századi megfelelőiknek. A harcok epicentrumában, ahol a fizetőképes kereslet is megjelent, egészen Itáliáig, Görögországig vagy Bizáncig kellett vándorolniuk, mivel ezek a területek még mindig háborúktól sújtottak.

A normannok Itáliába való betelepedése izgalmas történeti esemény, amely a 9. és 11. század között zajlott. Kezdetben a normann harcosok, akik a Skandináv-félszigetről érkeztek, zsoldosként szolgáltak a különböző olasz fejedelmeknél, mivel hírnevük a harci képességeik miatt gyorsan elterjedt. A normannok fokozatosan terjeszkedni kezdtek, és saját területeiket alakították ki, különösen Dél-Itáliában és Szicíliában. Az egyik legfontosabb állomás a normannok történetében a 11. században történt, amikor Robert Guiscard és testvére, Roger de Hauteville vezetésével sikerült elfoglalniuk a régiót, és megalapították a normann hercegséget. A normannok nemcsak katonai erővel, hanem kulturális és politikai befolyásukkal is hozzájárultak az olasz földek fejlődéséhez. Számos templomot és várat építettek, amelyek a román és gótikus építészet keverékét tükrözik. Ezen kívül a normannok integrálódtak a helyi kultúrákba, miközben saját hagyományaikat is megőrizték, így egy gazdag, sokszínű társadalmat hoztak létre.

Ez tulajdonképpen 50 évvel 1066, Anglia normann hódítása előtt kezdődött. Ekkor már Itália-szerte megjelentek a normannok, néhányan zarándokként érkeztek, a többiek zsoldosok voltak. A közép- és dél-itáliai politikai viszonyok nem voltak egyszerűek, délen a bizánciak erősödtek meg, Szicília arab kézen volt és a kialakuló lombard fejedelemségeket, mint Nápoly és Capua, a frank-lombard csoportok leszármazottai uralták. Az erőviszonyok megosztottsága miatt nyílt lehetőség a normannok számára: annak az oldalán harcoltak, aki fizetett nekik. Küzdöttek a görögök oldalán, küzdöttek a görögök ellen, a lombardokért - de végül egy csapat normann megvetette a lábát Nápoly közelében. Ettől kezdve terjeszkedni kezdtek. A kortársaikat elborzasztotta a vandalizmusuk, az, ahogyan rabszolgasorba taszították a népeket, és hogy mindent megtettek a földszerzés érdekében. Ez a folyamat egyáltalán nem tekinthető hőstörténetnek, és ekkor még nem is egyesítették Dél-Itáliát, ami végül hosszú folyamat eredményeként valósult meg a 12. században. A normannok sikeresen küzdöttek meg a különböző érdekcsoportokkal, és elég sokan szereztek földet közülük ahhoz, hogy komoly vetélytársként jelenjenek meg a hatalomért vívott csatározásokban.

Itáliában is létezett egy normann királyság, amely hasonló volt az angliaihoz, de sajátos jellemzőkkel bírt. A normannok hódítása és a terjeszkedésük különböző kulturális és politikai hatásokat gyakorolt a helyi viszonyokra. Míg Angliában a normann uralom viszonylag gyorsan megerősödött, Itáliában a különböző fejedelemségek és városállamok sokszínűsége miatt a normannok befolyása bonyolultabb volt. Az itáliai normann királyság, különösen Szicíliában, gazdag kulturális keveredést és a muszlim, bizánci és latin hagyományok összeolvadását hozta magával.

1130-ban Szicília grófja, II. Roger, hivatalosan is elnyerte a szicíliai normann területek és a déli olasz szárazföld királyi címét. Ezt a rangot bár egy ellenpápa adományozta, mégis ez képezte uralkodásának szilárd alapját. II. Rogernek nem volt könnyű dolga, hiszen számos kihívással kellett szembenéznie, mivel sokan nem fogadták el a királyi hatalmát. Olaszországban a helyzet sokkal bonyolultabb volt, mint Angliában, ahol a normannok már egy létező királyságot vettek birtokba és uralmuk alá vontak. Itt Szicíliában azonban a rivalizálás és az ellenállás sokkal élénkebb volt.

A 12. századi geopolitikai helyzetet vizsgálva megállapíthatjuk, hogy a normannok dominanciája kiterjedt Normandiára, Angliára és Dél-Itáliára. De vajon megálltak ezen a ponton, vagy tovább folytatták terjeszkedésüket?

A 11. század végére átkeltek a Földközi-tengeren Málta és Gozo szigetére, és a 12. században II. Roger Észak-Afrikában is megvetette a lábát. Ez nemcsak az arany-, hanem a rabszolga-kereskedelemhez is jövedelmező hídfőállást biztosított a számára. A 11. század végén két normann kontingens csatlakozott az első keresztes háborúhoz, az egyik Normandiából, ezt II. Róbert herceg, Hódító Vilmos legidősebb fia vezette, a másikat I. Bohemund, aki akkoriban Dél-Itália normann urainak egyike, tarantói herceg volt, és egyébként Robert Guiscard legidősebb fia.

A normannok kulcsszerepet töltöttek be az első keresztes hadjárat során, hiszen bátor harcosként és tapasztalt katonai vezetőkként jelentős hatással voltak a hadjárat alakulására. Számos normann vezető, mint például Bohemond, a hadjárat élére állt, és stratégiai döntéseik révén sokat hozzájárultak a keresztesek sikeréhez. Ezen felül a normannok katonai tudásuknak és tapasztalatuknak köszönhetően erős alapot adtak a keresztes seregnek, ami nélkülözhetetlen volt a céljaik eléréséhez.

Teljes mértékben. II. Róbert normann herceg, akit a "Rövidnadrágú" néven ismerünk, ragadványnevének eredete apjának említésére vezethető vissza, és a normann történetírók gyakran gúnyolták őt írásaikban. Az őt övező korai krónikák jelentős része a sorsfordító pillanatok után született, miután öccse, I. Henrik angol király (1100-1135) 1106-ban fogságba ejtette őt, hogy életének hátralevő részét rabságban töltse. Ekkor Róbert hőstetteit szándékosan háttérbe szorították – valószínűleg azért, hogy elkerüljék I. Henrik haragját. Pedig Róbert nem csupán a keresztes hadjárat egyik legkiemelkedőbb hadvezére volt, hanem ő irányította a normannokat a legnagyobb ostromok és csaták során is, és valószínűleg ő tette a legtöbbet a normann örökség megőrzéséért és továbbviteléért. Az 1097-es dorylaeumi csatában Róbert herceg felemelte sisakrostélyát, és elkiáltotta magát: "Normandia!" – ezzel azonnal magához vonzotta a normann harcosokat. Tarantói Bohemond, a dél-itáliai normannok vezetője, még nála is fényesebb hadvezér volt, és az első keresztes háború során, az Antiochia erődjének ostroma alatt, éppen neki köszönhetően tudtak a keresztesek bejutni a város falai mögé.

Az első keresztes hadjáratban betöltött szerepük megváltoztatta az európai keresztény államokban róluk kialakult képet?

Ha valaki a meghódított Angliában élt, elkerülhetetlen volt, hogy szembenézzen a normannokkal való békülés szükségességével. A kolostori krónikák írói, akik zömében angol szerzetesek voltak, és gyakran kolostorokban éltek, egyértelműen kifejezték a normannok iránti megvetésüket. A 1066-os év eseményei sokkolták a kortársakat, hiszen Anglia akkoriban keresztény királyság volt, és a hastingsi csata során rengeteg keresztény életét oltották ki. Így hát nem meglepő, hogy az embereknek időbe telt, míg elfogadták a normann hódítás valóságát. A 12. századra azonban a normannok képesek voltak megszilárdítani jelenlétüket Angliában, és az angol társadalom fokozatosan integrálta őket. Hasonló folyamat zajlott le Itáliában is, ahol a normannok szintén elfogadottá váltak.

Az Antiochiába érkező normannok harcmodora szorosan összefonódott a különböző keresztes fejedelemségek politikai céljaival. Ám nem sokkal később a Jeruzsálemi Királyság fennhatósága alá kerültek, ami miatt viszonylag rövid ideig élhették meg normann identitásukat.

A kapcsolatuk az egyházzal rendkívül összetett volt, tele feszültségekkel és együttműködési kísérletekkel. Az egyház gyakran próbálta befolyásolni a közéletet, miközben a közösség tagjai különböző módokon reagáltak erre a hatásra. Voltak, akik hűségesen követték az egyházi tanításokat, míg mások kritikus szemmel tekintettek a vallási intézményekre, gyakran megkérdőjelezve azok hatalmát és befolyását. A kapcsolat tehát nem csupán a hit és a vallási élet szintjén zajlott, hanem társadalmi és politikai vonatkozásokkal is bírt, amelyek tovább bonyolították a két fél viszonyát. Az együttműködés és az ellentmondás folyamatosan formálta a közösség identitását és értékrendjét.

A pápa 1066-ban Hódító Vilmos mellé állt. Ez annak volt köszönhető, hogy a 11. században az egyházban reformmozgalom zajlott, ennek részeként a pápák megpróbálták magukat a nyugati egyház fejeként elismertetni, nem akartak pusztán Róma püspökei maradni, ami éppen kapóra jött a normannoknak. Egyszóval jó volt az időzítésük. A normannok támogatták a pápák reformtörekvéseit, és azt mondták: "Lehet, hogy más népeket igázunk le, de helyes okból tesszük, és megreformáljuk az egyházat." A vallás és a háború keveredése az első keresztes hadjárat során nyilvánvaló lett, hiszen ez eredetileg Jeruzsálem "megmentésére" készülő felfegyverzett zarándoklatnak indult, vagyis újból sikerült kegyes ürügyet találni.

Ezekben a sokszínű államalakulatokban élő normannok úgy érezték, hogy egy egységes normann közösség részét képezik.

Csak annyiban, amennyiben hasznát vették a háborús retorikában. Biztos vagyok benne, hogy a hadvezéreknek nem volt módjuk nagy beszédeket tartani a csatatéren, így ezeket valószínűleg csak később találták ki, de azt feljegyezték, hogy mondtak olyanokat: "Emlékezzetek, mit tettek eleitek Hastingsnél, emlékezzetek, mit vittek véghez Itáliában, mit cselekedtek Antiochiában!" Ők pedig próbáltak méltók lenni felmenőik nagy tetteihez. De nem hiszem, hogy sokan mondogatták: "A másod-unokatestvérem Apuliában van. Talán lemegyek hozzá és megnézem, mi újság arrafelé."

A normann közösségeket teljesen más megvilágításban kell szemlélnünk, mint a mai diaszpórákat. Ugyanakkor úgy vélem, hogy bizonyos keretek között létezett egyfajta kollektív normann identitás. Figyelembe kell venni azonban, hogy az életüket meghatározó körülmények rendkívül eltérőek voltak, és különböző társadalmakba való integrálódásuk is sokféleséget mutatott. Ezért nem tekinthetjük őket utólagosan egységes normann államszövetség részeiként.

Említette, hogy a normannok legendája mögött jórészt az időzítésnek és a vezetőiknek köszönhető sikerek álltak. Kifejtené ezt bővebben?

A megfelelő időzítés kulcsszerepet játszott a normannok sikereiben. 1066-ra visszagondolva, Anglia a 11. század elején-közepén még a dánok uralma alatt állt, és II. Harold, a trón örököse, akinek nem volt közvetlen legitim utódja, vezette az országot. A normannok jól tudták, hogy ha ők nem cselekszenek, akkor mások fognak a trónra törni. Hódító Vilmos akciója tehát nemcsak szerencsés volt, hanem a Normandiában fennálló stabil hatalom is lehetővé tette számára, hogy irányítsa az inváziót. Itáliában a normannok egy gyenge és töredezett politikai térséggel találták szemben magukat, ami számos lehetőséget teremtett számukra. Hasonló helyzet állt fenn a Közel-Keleten is, ahol a Bizánci Birodalom északon a szeldzsuk törökök ellen harcolt, míg Egyiptomban az arabokkal kellett megküzdenie. Mindezek a tényezők kedvező alkalmakat kínáltak a normannok számára, hogy a legjobb pillanatban átvegyék a kezdeményezést és megvalósítsák ambícióikat.

A normann uralkodók nem csupán a hatalmukkal, hanem kivételes személyiségükkel is kitűntek a történelem színpadán. Ritkán szenvedtek vereséget, és mindig sikerült elnyerniük a követőik tiszteletét. Karizmatikus hadvezérek voltak, akiknek a vonzereje és vezetői képességei maradandó hatást gyakoroltak a népeikre. A történelmi események során a karizma szerepe kiemelkedő, és ezek a normann vezetők, mint Bohemund, Antiochia fejedelme, vagy Hauteville-i Tankréd, Galilea hercege, valóban megtestesítették ezt a jelenséget. Az emberek hűsége és lojalitása irántuk nem csupán a hatalmi pozíciójukból fakadt, hanem abból a mély tiszteletből is, amelyet a vezetőik iránt éreztek, és amely mindvégig elkísérte őket életük során.