Hosszú csend után újra a Netflix világában tűnik fel a színész, aki megőrizte a lelkét, és nem adta át magát Hollywood csillogásának.
Buszsofőrként járja meg a poklok poklát Matthew McConaughey ebben az új filmben
Cillian Murphy sokak számára a Peaky Blinders című sorozat révén vált ismertté, ahol Tommy Shelby karakterének megformálásával egy új, ikonikus gengszterfigurát teremtett a képernyőn. Azonban a drámai szerepek terén valódi magasságokba emelkedett, amikor Christopher Nolan Oppenheimer című filmjében brillírozott, amiért Oscar-díjat is kapott. Ami igazán vonzó Murphyben, az az, hogy a hírnév csúcsán sem vesztette el a józanságát; nem adta magát el sem a Marvel, sem a DC világának, és nem tűnt fel olcsó akciófilmekben. Épp ellenkezőleg, megőrizte művészi integritását, és hű maradt önmagához, ami rendkívül különlegessé teszi őt a mai filmes tájban.
Cillian Murphy kitartása és az a döntése, hogy megőrizte függetlenségét Hollywooddal szemben, lehetővé tette számára, hogy a 49. életévét taposva, október 3-án, pénteken, újra feltűnjön a Netflix képernyőjén a "Steve" című film révén. Ez a film egy csendes, mégis mélyen életszagú dráma, amelyben
Steve (Murphy) feje fölött egy napon nagyon durván összecsapnak a hullámok, 1996-ban járunk, amikor nem csupán az egyik tanuló, a Jay Lycurgo által játszott Shy kezdi elveszíteni az önkontrollt, de egy, az iskolába érkező dokumentumfilmes csapat, és az a tény is felborítja a nyugalmat, hogy kiderül, fél éven belül bezár a különleges, adófizetői pénzekből finanszírozott hely.
Különös néznivaló a Steve, mert ahogy Cillian Murphy karakterének nyakán egyre jobban szorul a hurok, mi nézőként is valami nagyon hasonlót élünk át. Az életszagú alakításoknak, a megfogható drámának köszönhetően kapunk egy olyan nagybetűs filmdrámát, amely lehet, hogy néha megbicsaklik a másfél órás játékideje alatt, egyes pontjain azonban nagyon durván betalál. Még azon se lepődnék meg, ha a zugalkoholista, egyre kétségbeesett Steve eljátszásáért Murphyt minimum pár díjra való jelöléssel örvendeztetnék meg.
Valóban ráférne a színészre egy kis színfolt, hiszen a szerepei olyannyira melankolikusak, hogy el tudom képzelni, a valóságban is hasonlóan borongós hangulatú lehet. Ezt azért mondom, mert jól tudjuk, hogy a színészek többsége saját magából merít, és az igazi hitelesség csak akkor születik meg, ha a karaktert a saját élményeiből és érzéseiből építik fel. Cillian Murphy ebben a kontextusban különösen meggyötörtnek tűnik, mintha az élet súlya nyomasztaná, és ez a fájdalom átjön a vásznon is.
Ez az iskolaigazgató tragikus története, aki kétségbeesetten próbálja fenntartani a rendet a problémás diákjaiban. Minden hétfőn, szerdán és pénteken, a fiatalok egy átlagos keddi napon olyan drámát kreálnak, hogy az már szinte a valóságshow-kat idézi: verekedések, káromkodás, egymás szidalmazása és a tanárok feje fölött lebegő feszültség, ami akár a Skins sorozat legvadabb pillanatait is megirigyelhetné. De az igazgatónak legalább van egy célja: Shy (Jay Lycurgo), a történet igazi főszereplője, akiben ott rejlik a lehetőség, hogy valami igazán különlegessé váljon. Shy a világot más szemmel nézi, és míg társai a felszínen botrányokat generálnak, ő a mélyebb érzéseket és a fájdalmat is észreveszi – olyan perspektívát hoz, amit a többiek nem tudnak felfogni.
Steve egyik legnagyobb gyengesége, hogy míg a Steve és Shy közötti kapcsolat kidolgozottsága figyelemre méltó, addig Cillian Murphy és Jay Lycurgo remekül kihasználják a kínálkozó lehetőségeket, és a néha zavaros, egyenetlen forgatókönyvből a legtöbbet hozzák ki. Ezzel szemben a többi szereplő, aki szintén izgalmas karaktereket képvisel, sajnos háttérbe szorul. A film így elpazarolja a fiatalok között rejlő potenciált, és úgy érzem, hogy Emily Watson karakterét is méltatlanul kezelték a készítők; az ő szerepe is túlságosan felületes marad.
Steve néha szélsebesen száguld, máskor viszont hetekre lelassul, de ennek ellenére bőven akadnak fénypontjai. A Netflix drámai palettáján ez a sorozat kiemelkedik, köszönhetően a lenyűgöző színészi teljesítményeknek. De nem csupán ez az, ami figyelemre méltó; a kamera használata és a perspektívák kreatív alkalmazása szintén figyelemre méltó. Például, amikor egy látszólag egyszerű focizós jelenetben az igazgató kétségbeesetten kiborul, és a világ fejjel lefelé fordul, az iskolának ezt a szó szerint megboruló pillanatát olyan erőteljesen ábrázolják, hogy az többet mond minden szónál.
A jelenet kiválóan tükrözi, hogy Max Porter mennyire érzékeny a társadalmi kérdések iránt. Amikor egy nagyképű politikus belép az iskolába, és arról kezd el prédikálni, milyen létfontosságú a szavazás, mert különben a szabadság, a pénz és a tulajdon veszélybe kerülhet, akkor egy fiatal bátor kiállással megzavarja az előadást. Az öltönyös férfi szónoklatát félbeszakítva megjegyzi, hogy őt mindez nem érdekli, hiszen az itt tanuló fiatalok számára ezek a fogalmak távol állnak a valóságtól. Ezzel a gesztussal nemcsak a politikai üzenetet kérdőjelezi meg, hanem rávilágít a fiatalok valós problémáira is, akiknek a jövője sokkal inkább a reménytelenség és a kirekesztettség árnyékában telik.
Ha ezt vesszük alapul, hogy ilyen lehet a tinédzserek, huszonévesek mentális állapota, akkor érdemes megkongatni a vészharangokat. Na, és érdemes nekünk, idősebbeknek megnézni ezt a filmet, mert Cillian Murphy karaktere, bár teli van hibákkal, igyekszik megérteni a balhés bentlakókat és saját korlátai ellenére is megtenni értük mindent. Ha van tanulsága a Steve-nek, akkor ez az. Hogy csak együtt sikerülhet, és az öngyilkosság nem megoldás semmire. Ilyen szempontból a Steve prevenciós filmnek is nagyon rendben van.
