Bár a mai világban egyre inkább teret hódít az elfogadás, mégis mindannyian a többség szavazatát képviseljük - Könyves magazin

Mit tehet az, akinek a társadalom peremére szorult? A mozgástér és a lehetőségek hiányában kénytelen létezni. Ivana Bodrožić rendkívül érzékenyen mutatja be, milyen sors vár azokra, akiket a modern világ zsákutcába terel. Egy lebénult nő, egy transznemű egyén és egy megbánásokkal teli édesanya története szövi át a könyvet. Mindannyian egy olyan valóságban élnek, ahol az elnyomás fogságában keresik a kiutat, de azt nem találják.

Ivana Bodrožić "Fiaink, lányaink" című regénye a Margó Könyvek sorozatban egy igazán különleges, mélyen megindító olvasmányélményt kínál. A történet után az emberben egyfajta üresség, zűrzavar és düh marad, ami nem véletlen. A regény három különböző karakterének sorsa – egy baleset következtében lebénult lány, egy transznemű férfi és egy kimerült anya – látszólag eltérő, mégis mindannyian egy közös, fájdalmas igazságra mutatnak rá, amely sokak számára ismerős. De a történet mélysége jóval túlnyúlik a tragédiákon. A szöveg arra ösztönöz, hogy saját magunkat is felfedezzük a lapokon, és szembenézzünk azzal a morális felelősséggel, amelyet a társadalmi elnyomás kérdései hoznak magukkal. Az olvasás végén mindannyiunknak szembe kell néznie azzal a kérdéssel, hogy ebben a bonyolult világban vajon mennyire vagyunk bűnösök, és hogyan alakítjuk a körülöttünk lévő valóságot.

A "Fiaink, lányaink" című alkotás három különböző elbeszélő perspektíváján keresztül világít rá arra, hogy a testünk milyen társadalmi korlátokkal van körülvéve. A történetek bemutatják, miként érintik a verbális és fizikai elnyomások a nőket, a transznemű egyéneket, vagy éppen a mozgáskorlátozott embereket. Eddig már megosztottunk egy részletet is az alkotásból, amely érzékletesen tükrözi ezeket a kihívásokat.

Szinte levegőt se hagy venni a regény, a múlt szorongató rétegei egyre többet mutatnak meg abból, mit jelent "nem normálisként" élni a társadalomban. Hogy szemléltessem, a kötet egyik kulcsmondata, amin talán nem sokan gondolkodunk el a mindennapjainkban:

Frusztrált a felismerés, hogy a boldogságod meg az integritásod kizárólag mások jószándékán és méricskélésén múlik?"

Gyermekeink, fiaink és lányaink egy olyan világba lépnek, amely első pillantásra talán ijesztőnek tűnik, mégis sok ismerős vonást hordoz magában. Három eltérő történet bontakozik ki előttünk, de mindegyikük közös sorsot oszt meg. Mi az, ami összeköti őket? A megaláztatás, amelyet azért szenvednek el, mert a testük nem felel meg a társadalmi normáknak: legyen szó betegségről, eltérésekről vagy csupán a kiszolgáltatottságról. A megoldás persze kézenfekvő, hiszen az elnyomás eszköze révén a többség által meghatározott normák szorításában az ő érdekeik teljes mértékben háttérbe szorulnak.

Három magára hagyott lélek a dél-szláv háború utáni romok között. Lucilja, aki egy tragikus baleset következtében mozdulatlanságra kényszerült, mindennapjait a sötétség és a kétség keserű árnyékában tölti. Barátja, Dorian, nemrég lépett át a saját határain, egy nemváltó műtéttel próbálva megtalálni önmagát egy világban, amely gyakran elfordul azoktól, akik nem illeszkednek a megszokott keretekbe. Lucilja anyja pedig egy olyan társadalomban nőtt fel, ahol a női lét értéke szinte észrevétlen maradt. Olvasni ezt a könyvet kihívás; a sorok között ott rejlik a reménytelenség és a kegyetlenség keserű íze, amely a világot egy rideg, megértés nélküli hellyé formálja.

Ahogyan Dorian kifejti a könyv lapjain:

Ti mindannyian mindent megértetek, kivéve azt, hogy mit jelent az, ha az ember sehová sem tartozik. Teljesen sehová. Senkihez.

A legnehezebb talán abban rejlik, hogy ezek az emberek nem alkotnak egységet, még a közös szenvedés sem elegendő ahhoz, hogy valódi sorsközösséget teremtsenek. Ugyanaz a közös ellenségük: egy stagnáló világ, amely a vallás, politika, etika és tudomány "kőbe vésett igazságait" követi, miközben elutasít mindent, ami eltér a megszokott normáktól. Ezt a jelenséget talán itthon, a jelenlegi helyzetben, senkinek sem kell különösebben magyarázni. Hiszen a gender kifejezés már szitokszóvá vált, az LMBTQ+ közösség tagjainak sokszor titkolózniuk kell, az anya nő, az apa férfi, miközben a háború békeként van beállítva.

A regény középpontjában a test és annak társadalmi megítélése áll, amely mélyen átszövi a szereplők életét. A három karakter mindannyian egy-egy különös és sebezhető időszakban lép elénk: Lucilja, aki mozgásképtelenné vált, Dorian, aki nemrégiben váltott nemet, és az anya, akinek története a szülés utáni időszakban bontakozik ki. Ezek a pillanatok tele vannak bizonytalansággal; identitásuk megrendült vagy teljesen elveszett (mint Lucilja esetében), illetve átalakulóban van. Az olyan korábbi biztos pontok, mint az ép test, a nőiesség és a fiatalság, mind eltűntek, és a szereplőknek újra kell definiálniuk önmagukat a megváltozott körülmények között.

A könyv középpontjában álló alapvető kérdés: mi sorsa annak a testnek, amely kilép a társadalmi normák kereteiből?

"Pont abban az időszakban találkoztunk össze, amikor te belülről majd' szétfeszültél, mert arra készültél, hogy a bőrödön, a nyáladon, a véreden és a varratidon keresztül kilépj önmagadból. Ami addig, az átváltozás pillanatáig történt, azt le kellett önteni benzinnel és felgyújtani, hogy egyszer majd fű sarjadjon ott, hogy később senki (...) ne kérdezze, hogy mi van alatta" - olvashatjuk a könyvben. Ezek a karakterek pontosan a testük által kerülnek társadalmilag megítélhetővé, amiből természetszerűen nem tudnak kilépni.

Ebben a világban, ahol Kelet-Európa színes és összetett kultúrája találkozik a mindennapi kihívásokkal, csupán két kivételes lehetőség van arra, hogy az ember megszabaduljon a társadalmi normák nyomásától: ha még gyermek, vagy ha már annyira súlyos beteg, hogy a környezet elismeri ezt a helyzetet.

Előbbi is csak ideig-óráig tart, hiszen a nevelés hamar elkezdődik: "Gyerekkorunktól kezdve magunkba szívjuk az általánosságot, ismételgetjük a frázisokat, nem gondolkodunk, csak köpködjük a szótagokat, és beleképzelünk holmi jelentéseket a szavakba". A társdalami megítélés tehát, ami alapján a testünket, nemünket, identitásunkat kialakítjuk és megítéljük, egy örökölt dolog, de ezt azok a felmenők hagyományozzák ránk, akiknek a világ szabályai ugyanúgy sérülést és traumát okoztak.

A könyv, bár csupán rövid időszakot ölel fel, mintha az elmúlt évszázad összes tragédiáját és örömét sűrítené magába. A háttérben felsejlő délszláv háború és annak következményei mélyen belevésődnek a társadalom szövetébe, a szenvedés pedig generációkon át öröklődik. Ez a fájdalom megjelenhet fizikailag, mint a szülés vagy a születés, de tanult formában is, ahogy a nevelés és a társadalmi normák alakítják a jövőt. Még az is, aki megpróbálja testét átalakítva új életet kezdeni, mint Dorian, nem tudja elkerülni a múlt árnyait. Az emberek gyakran zavarodottan tekintenek rá, nem értik, mit jelent a változás, és ezért inkább kirekesztik őt. A kötet különösen találóan mutatja be ezt a jelenséget, amikor Lucilja visszaemlékezésében a háborúból hazatérő apa sebesült testének képe és Dorian műtét utáni hegei egy jelenetben kerülnek párhuzamba, így érzékeltetve a fájdalom és a trauma örök körforgását.

"Még mindig ott csillognak a varrataimból azok a kifejezetten kellemetlen, önfelszívódó cérnák, és utálom, hogy a szemem elé kerülnek (...), ahogy a zselét a megvágott bőrömre kenem. Türelmes mosollyal segítesz (...) 'Amikor apám megsérült, sokszor látogattam őt a gyógyfürdőben'."

A könyv egyik alapvető tapasztalata az, hogy úgy tűnik, semmi sem változik meg az idő múlásával.

Léphetünk előre vagy vissza egy generációt, válthatunk nézőpontot, de csak szenvedéssel találkozunk.

Az alapgondolat, amelyre építkezünk, ismerős lehet számunkra: az utóbbi évek és évtizedek során számos változás zajlott le körülöttünk. Ám ezek a változások gyakran annyira apró léptékűek voltak, hogy a társadalom valójában szinte érintetlen maradt.

A kötetben bemutatott Lucilja és édesanyja helyzete rendkívül árnyalt és drámai. Az anya sorsa szomorú: állandó megaláztatás, házimunka, gyereknevelés és az idősek gondozása köti le napjait. Mióta világra hozta gyermekét, úgy tűnik, minden jövőbeli lehetősége elszállt, vágyai és önálló döntései pedig eltűntek férje dominálása alatt. Teljesen érthető, hogy az anya emancipációra vágyik, saját teret és hangot keres, hogy végre önmaga lehessen. Ezzel szemben Lucilja ambíciói még ennél is messzebbre mutatnak. Ő nem csupán a női szerepek elismerését kívánja, hanem a társadalmi nemek határainak lebontását, a férfi-nő dichotómiához való ragaszkodás elutasítását. Lucilja forradalmi álmokat dédelget, a nemek közötti határok eltüntetését szeretné elérni, de sajnos egyikük vágyai sem teljesülnek. A történet tragikus, hiszen mindkét nő küzdelme a szabadságért és önmegvalósításért hiábavalónak tűnik, a társadalmi keretek és elvárások súlya alatt.

Miért? Mert a széleskörű társadalomban mindketten elhanyagolható kisebbségek.

Az érdekek nem tudnak kibontakozni, hiszen az emberek gyakran nem látják át egymás helyzetét. Saját fájdalmuk és sebeik sokkal erőteljesebb hatással vannak rájuk, mint a mások problémái. Zárva ragadtak a saját traumáikban, mintha egyfajta börtönbe lennének zárva, ahol csak a saját testük korlátait érzékelik. A fiataljaink mesterien küzdenek ezzel a jelenséggel; egymásra halmoznak különféle társadalmi kihívásokat, amelyek egyszerre léteznek, de egyik sem tud igazán érvényesülni. A közösség szempontjából, a nagy egészre nézve, ezek a problémák elaprózódnak, és így a hangjuk is elvész a zajban.

Ahogyan ezek a karakterek napról napra egyre inkább szétesnek saját testükben, lelkükben és identitásukban, úgy érzik, hogy nem maradt hová fordulniuk. Kommunikációs képtelenségük miatt a társadalom elutasítja őket, undorral tekint rájuk, kívülállókként kezelve őket. A többség mindig dominál az egyedülállókkal szemben. Ivana Bodrožić regénye éppen ezt a valóságot tárja elénk: mindannyian a többség táborában találjuk magunkat.