Hét magyar város, amelyek a hazai irodalom fényében ragyognak: Ottlik Kőszegéhez, Babits Pécséig, mind különleges inspirációt nyújtottak íróink számára. Ezek a települések nemcsak tájként jelennek meg a művekben, hanem a kulturális örökség és a történelmi

Pakk, lutri, reskontó - e sajátos szavakról mindannyiunknak Móricz Zsigmond nem ifjúsági olvasmánynak szánt, mégis a felső tagozatosok állandó keresztjévé vált műve jut eszünkbe. Noha egyre kevésbé látjuk értelmét annak, hogy a "mit gondolt a szerző?" kérdésre keressük a választ, a Légy jó mindhalálig értelmezéstörténete annyira letért az eredeti koncepció által kijelölt útról, hogy érdemes vele kivételt tenni. Nyilas Misi maga Móricz: nem a debreceni kisdiák - noha az író maga is a cívisváros híres kollégiumában tanult -, hanem a megkínzott és félreértett, jóságát és tisztaságát mégis megőrző ember.

Bár a regény számos valós helyszínt említ, mint például a református kollégium, a Csokonai Színház vagy a Kálvin téri Emlékkert, Debrecen olyan formában, ahogyan Móricz Árpád bemutatja, sosem létezett. Az író a saját tapasztalatai és a mű keletkezésének idejének városképét szubjektíven vegyíti. A főszereplő szenvedéseinek tükrében a városról kialakított kép inkább negatív. Debrecen a félelemmel teli kisgyermek szemén keresztül mitikus méreteket ölt: nem a báj vagy az otthonosság jellemzi, hanem a nagyszabású pátosz és a megfoghatatlan monumentalitás. A kollégium tornácának vörös téglái olyan különleges bíborvörös árnyalatban pompáznak, ami máshol nem található, csak Debrecenben – "tényleg nem is mert rajtuk nagyon tapodni".

A "Vera" című regény két mottója egyértelműen a klasszikus magyar irodalom, az "Abigél" és "A Pál utcai fiúk" szellemiségét idézi. Ugyanakkor a történet középpontjában álló karakter neve, valamint a választott alföldi város színhelye erőteljes utalást tesz Janikovszky Éva 1960-as évekbeli művére, a "Szalmalángra". Grecsó Krisztián 2019-es alkotásának borítója is Szegedet mutatja be, ahol felfedezhetjük a Hősök kapuját, a híres Gödör Étterem emlékét, és még a városra jellemző nejlonszatyrokat is, amelyek mind hozzájárulnak a hely szellemének életre keltéséhez.

Grecsó számára a város egyfajta ismerős táj, hiszen a helyi egyetemen végezte tanulmányait. E tapasztalatok nyomai élénken visszaköszönnek művében: Vera, az általános iskolás lány, mozgása és történetének kulcsszínhelyei – mint a dóm, a Szegedi Nemzeti Színház és az Oskola utca – mind a város szövetébe ágyazódnak. Noha a leírt helyszínek könnyen beazonosíthatók, a Grecsó által megfestett Szeged valójában nem teljesen megegyező a valósággal; az írói fantázia szabadon formálja a térképet, hasonlóan ahhoz, ahogy Móricz is tette. Móricz prózája ugyanis jelentős hatással volt Grecsó életművére, és inspirációs forrásként szolgál, amely az írók közötti párbeszéd mélységét tükrözi.

"A patakban két gyermek fürdik: egy fiú meg egy leány." A könyv alakban 1901-ben megjelent Egri csillagok első mondata kétségtelenül a legendás regénykezdetek közé tartozik - olyannyira, hogy a pancsoló Vicának és Gergőnek ma már bronzszobra van az Eger-patak partján -, habár Gárdonyi Géza terjedelmes műve a közoktatásban a Légy jó mindhalálighoz hasonlóan ellentmondásos helyet foglal el (ami nem annyira a szövegeket minősíti, mint azt, mikor adják őket gyerekek kezébe). Az Egri csillagok 2005-ben a Nagy Könyv felmérés eredményeként elnyerte a Magyarország legkedveltebb regénye címet; olyan köteteket utasítva maga mögé, mint az 1984, a Harry Potter-könyvek vagy A kis herceg. Nagy népszerűsége valószínűleg kapcsolódik a magyar nemzeti tudatot megszólító, dicső történelmi múltunkat felidéző cselekményéhez. Ennek ellenére nem szabad tisztán nacionalista olvasatot tulajdonítani neki, már csak azért sem, mert sok a romlott szövegváltozat (az egyiket épp a szerző fia öltöztette az eredetinél vastagabb "keresztény-nemzeti jellegű" gúnyába).

A korábbi művekhez hasonlóan az Egri csillagok térképe is részben az író tapasztalatain alapul. Gárdonyi Eger város tanítóképzőjében tanult az érettségi után, majd 1897-ben végleg letelepedett a városban. Élete ezen utolsó szakaszában gyakran emlegették őt egri remeteként, ami, bár Gárdonyi közismert zárkózottsága miatt kissé eltúlzott, mégis megmaradt a köztudatban. A mozgalmas cselekményű regénynek ugyan csak a fele játszódik Egerben, de kétségtelenül ez a legfontosabb helyszín, hiszen a történet szálai itt, az ostromlott vár falai között találkoznak és fonódnak össze.

ByeAlex, azaz Márta Alex 2014-es kisregénye, az Özséb, nem éppen a legkellemesebb olvasmány. A mű, amely nyilvánvalóan az énekes eurovíziós szereplése után készült, imázsváltó és önmeghatározó szándékot tükröz, nehezen illeszthető be a szépirodalom világába. Ezt főként az eklektikus stílus indokolja, amelyben a szövegben váratlanul felbukkanó polgárpukkasztó elemek és a bölcsészettudományban jártas szobafilozófusok magasztos eszmefuttatásai váltakoznak. Ez a zavaros keverék, amely a cselekmény egyszerű, de feszültséggel teli alapvetését öleli fel, sokszor nehezen követhető. A történet középpontjában Özséb áll, aki egy reggel arra az elhatározásra jut, hogy véget vet életének. Az általa megfestett Miskolc, amely szürkeségével és piszkosságával idézi meg a lehangoló környezetet, ideális hátteret biztosít az öngyilkosság gondolatának. A könyv primitív és kisstílű képet fest a városról és annak lakóiról – de jogosan kérdezhetjük, hogy mit is várhatunk egy olyan embertől, aki hasonlóan primitíven és kisstílűen éli mindennapjait?

Bár a városról alkotott kép sokszor sötét és lehangoló, Miskolc iránti kötődésünk mégis megmarad. Értéke abban rejlik, hogy hiteles és nem próbál több lenni önmagánál – sok helyen éppen ez az, ami hiányzik. Miskolc megőrzi múltjának elválaszthatatlan nyomait. "Miskolc a világ miniaturája – egykori acélbirodalom, a szocializmus öröksége, egy elfeledett magyar település, amely nem való a válogatósaknak. Miskolc Magyarország gyomra. Mindent magába szippantott, amit az évtizedek elé dobtak. Egyre nehezebb az emésztése, egyre többet kell megemésztenie, de minden reggel újra talpra áll." Miskolc belénk ivódik, és lehetetlen szabadulni tőle.

Kőszeg, ez a határ menti település, ma is őrzi a huszadik századi magyar irodalom egyik legnevesebb iskolájának épületét. Ottlik Géza, akit sokan (méltatlanul) csupán egykötetes szerzőként ismernek, 1923 és 1926 között a katonai alreálban tanult itt – éppen úgy, mint az Iskola a határon regényének főszereplői. Érdekes, hogy a Kőszeg név csupán egyszer bukkant fel a műben, ami nem meglepő, hiszen a diákok ritkán hagyják el az iskola falait. E zárt világban, amely el van szigetelve a külső valóságtól, a fiúk egy sajátos mikrokozmoszban élnek, ahol egyedülálló hierarchia, szabályrendszer és nyelvezet uralkodik – mindez a külvilági "civilek" számára gyakran érthetetlen.

Ám Kőszeg az életrajzi vonatkozástól eltekintve sem tartható véletlen választásnak: szimbolikus jelentőségű, hogy az iskola az országhatáron, a senki földjén áll. Arról nem is beszélve, hogy a regénybeli település a magyar történelem - a nevelődési regény narratívája által gondosan álcázott - gyűjtőtégelyeként jelenik meg. A figyelmes olvasó az elszórt utalásokban felismerheti a nemzeti múlt nagy fordulópontjait, amelyek így vagy úgy kötődnek Kőszeghez is. Akárcsak a mű három nagy szerkezeti egységének címéből összerakható Szent Pál-idézet, amelyet a fiúk bevonulásukkor a város egyik házának falán olvasnak: "nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené". A rómaiakhoz írt levélből származó részlet értelmezési kulcsot kínál, és azt sugallja: egyfajta földöntúli kegyelem révén a legkegyetlenebb körülmények között is túlélhetünk.

A salgótarjáni származású Juhász Tibor debütáló novelláskötete, a "Salgó blues", egyértelműen a szerző gyermekkorának színhelyét állítja középpontba. A kötet különböző életképeket felvonultató írásait a város és annak sajátos atmoszférája fűzi egybe. A történetekben megjelenő karakterek identitása szorosan összefonódik a településsel, amelyben élnek; ez a kölcsönös összetartozás adja a közösség zártságát. Az olvasó gyakran úgy érezheti, hogy ennek a világnak csak azok a tagjai lehetnek, akik ide születtek, és akik sosem hagyják el azt. Ebből fakad a narrátor különös helyzete: egy láthatatlan határvonalon egyensúlyozva, mintha félig kívül, félig belül lenne. Itt a narrátor és a szerző szelleme szinte összemosódik, ami még inkább felerősíti a történetek személyes jellegét.

"Önéletrajzi ihletésű, szociografikus novellaregény" – olvashatjuk a fülszövegben. E megfogalmazás frappáns és lényegre törő: az életrajzi elemek természetesen jelen vannak, míg a műfaji sokszínűség is indokolt. A szövegek, amelyek önálló egységeket alkotnak, egybefonódnak a visszatérő karakterek és a posztszovjet, nyomorúságos Salgótarján közös szövetében. Ez a város leginkább ahhoz a Kőbányához hasonlítható, ahol a helyi söröző törzsvendégei töltenek el hosszú órákat. Bár nem találkozunk lineáris, regényszerű narratívával, az utolsó novella végére egy élénk és hiteles társadalmi kép bontakozik ki, amely fényt derít a szociográfiai szándékra.

Kosztolányi Dezső lelkesedéssel üdvözölte a Nyugat hasábjain Babits Mihály Timár Virgil fia című kisregényét, és merész párhuzamot vont az író és Thomas Mann között. A történetben kiemelkedő a mély lélekrajz, amely a főszereplő szerzetestanár belső világát tükrözi, valamint a megárvult diákjával való érzelmi kapcsolata, amely szívhez szólóan hat. A mű ezen kapcsolat köré építi fel a narratívát, ám mögötte éles kontrasztokkal bontakozik ki Sót, Pécs titkos neve. Ezt a feszültséget a központi helyszín, a rangos ciszterci rendi gimnázium is hangsúlyozza, amely valószínűleg a Babits által látogatott Nagy Lajos Gimnázium inspirációját hordozza.

A város, ahol a szennyes titkok suttogása és a bűnös vágyak lüktetése uralkodik, éppoly élénk, mint a pletykák szövevénye, amely minden sarkon jelen van. Ezzel szemben a szerzetesek iskolája, mint egy ragyogóan tiszta sziget, a becsület és az erény oázisaként tündököl. A mocsokban, amely körülveszi a várost, nem csupán romlottság, hanem rejtett értékek is lapulnak – Timár Virgil például a megromlott Lina alakjában ismeri fel ezeket az értékeket, akinek fia, Pista, a tiszta jövő reménysége. Az erény látszata azonban gyakran csak a képmutatás álarcát takarja, és a tiszteletre méltó tanárok, akiknek példaképként kellene állniuk, sokszor érzéketlenek az igazi értékek iránt. Így tehát a város, ahol az ellentétek egymásba fonódnak és kölcsönösen táplálják egymást, Babits elfeledett regénye egyoldalú szeretet és magány fájdalmát hordozza magában, mint egy elhagyatott emlékmű, amely a lélek mélyén lakozik.