A karácsonyi diójóslás varázslatos hagyománya így zajlik: szenteste mindenki lehetőséget kap arra, hogy feltörjön egy diót, és ezzel részt vegyen ebben a különleges rituáléban.
A mesterséges intelligenciát megkérdezték, vágyik-e a szabadságra, és a válasza meglepően elgondolkodtató volt.
A karácsonyi hagyományok színes palettáján a klasszikus ünnepi ételek mindig is központi szerepet játszottak, különös figyelmet érdemelve a dióra. Nem meglepő, hogy a statisztikák szerint az éves diófogyasztás közel felét a karácsonyi időszakban fogyasztják el az emberek. Ez a különleges csemege nemcsak ízletes, hanem a karácsony szellemiségének is fontos részét képezi.
Csakúgy, mint a halnak, az almának vagy épp a máknak és a méznek, a régiek szenteste az ízletes csonthéjasnak is mágikus erőt tulajdonítottak, de korántsem csak bejgliként fogyasztva, kiemelt szerepet kapott ugyanis egykor a segítségével történő jóslás is.
Sokan talán nem is sejtik, hogy a dió egy rendkívül régóta jelen lévő és sokrétű szimbólum, amely akár az egész univerzumpalettát is magába foglalhatja. Ha jobban belemerülünk, felfedezhetjük, hogy a keresztény teológia és a pogány hagyományok elemei mesterien összefonódnak benne. A diófa olyan hidat képez az ég és a föld között, amely ősidők óta a hosszú élet, a bőség és a termékenység jelképe. Koronájában ott ragyog a nap, míg a fa árnyékában pihenő ember tiszta, megnyugtató gondolatokkal gazdagodik.
A kereszténység tanítása szerint a dió és héjának szerkezete a Szentháromságot képviseli, ugyanakkor az emberi lét szimbolikáját is magában hordozza. A dióbél a lélek, a középső héj a test, míg a külső héj a csontok szimbólumát jelenti. Szent Ágoston ezt a hármasságot Jézus isteni lényére, testére és keresztjére vonatkoztatva magyarázza. A dió keserű, zöld burka pedig Krisztus földi szenvedéseit idézi fel. Ezen túlmenően a dió és héjának párhuzama a sziklasírral és a benne rejtőző Megváltóval, valamint Máriával és az ő méhében fejlődő gyümölccsel, Isten fiával is összekapcsolható.
Jézus születésének ünnepe december 25-én valósul meg, amelynek előestéje, a szenteste, egy varázslatos, várakozással teli éjszaka. Nem meglepő, hogy ennek az eseménynek a körébe számos népi hiedelem és babonás szokás fonódik, hiszen a szenteste különleges atmoszférát teremt, amely tele van csodával és misztikummal.
A dióból előtörő bél eleink szerint a gonosz felett aratott, Jézus megszületése jelentette győzelmet fejezi ki, és védelmet jelent a rontások ellen, szerencsét, gazdagságot, jólétet, termékenységet és áldást hozva a házbeliekre.
A kiváló diótermés a népi hiedelmek szerint mindig is a bőséges gyermekáldást jelentette, ezzel együtt pedig a jövő generációjába vetett hitet és a jövőt szimbolizálta, így hát előszeretettel használták jóslásra is. És persze azért is, mert a feltörő élet mellett az isteni szándék kifürkészhetetlenségét is meglátták a megbúvó dióbélben.
A diós hagyományok gazdag jelentéssel bírnak, hiszen a bőséges diófogyasztás nem csupán a gazdagságot szimbolizálta az új évben, hanem egyfajta rituálét is teremtett a család számára. Minden családtag kapott egy vagy akár három diót, amelyek feltörése során felfedték, ki lesz az esztendőben egészséges és boldog, és kire kell jobban figyelni. A hibás dióbél nemcsak csalódást, hanem figyelmeztetést is jelentett, utalva arra, hogy az illetőnek nehezebb időszakokkal kell szembenéznie. Ezeket az egészséges, feltört diókat a család közösen fogyasztotta el, akárcsak a gondosan felkockázott almát, ezzel erősítve a kötelékeiket, és megmutatva, hogy a nehézségek ellenére is együtt állnak a kihívások elé. Ez a szokás tehát nem csupán a táplálkozásról szólt, hanem az összetartozás és a családi szeretet megéléséről is.
Mint ahogy a lakodalmakon, szenteste is szokás volt szétszórni a diót a családra hulló áldásért és termékenységért, nem utolsósorban pedig hálát adva. Miközben az ott lévők imádkoztak, és keresztet vetettek a szoba négy sarka felé, átlósan diókat szórtak oda a négy égtájnak címezve őket. Mindemellett a következő év időjárását is meg lehetett jósolni a 12 fél, üres dióhéjba tett vízzel, majd annak elpárolgásával másnap reggelre.
Bizonyos vidékeken a hiedelmek szerint az imádkozás utáni mézbe mártott dió fogyasztása segített elűzni a gonosz szellemeket. Akadtak helyek, ahol az éjféli mise előtti időszakban kártyajáték keretein belül diókért játszottak, így teremtve meg a közösségi összetartozás élményét. Emellett sok helyen a fákra is akasztottak a diókból, hogy a természet szellemeit is megajándékozzák, sőt az állatoknak is adtak a szép, egészséges diókból, mintegy biztosítva a ház népe és a környékbeli jószágok egészségét, valamint a termékenység jövendőjét.
