Gombák, gitárok és varázslatok szövevényes világa - Fekete Zaj 2025.

Egy személyes beszámoló zenéről és időutazásról a Mátrában.

Másodszorra járok a Fekete Zaj Fesztiválon a Mátrában, és ez az élmény minden alkalommal olyan érzést kelt bennem, mintha egy pszichedelikus osztálykirándulásra indulnék a természet és a zene sötétebb dimenzióiba. Az előző látogatásom 2019-ben volt, a fesztivál 10. évfordulóján, amikor is felejthetetlen napokat töltöttem ebben a varázslatos, természet közeli őserdőben. Itt nemcsak a zene varázsa, hanem a '80-as évek úttörőtáborainak nosztalgikus hangulata is életre kelt bennem, miközben a zenei szubkultúrák rejtett világába is betekinthattam. Akkor írtam is a tapasztalataimról – a zene és az emlékek összefonódása mélyen megérintett. Most, hat évvel később, mintha egy teljesen új tudatállapotból tértem volna vissza, és a fesztivál varázsa ismét más színezetet kapott.

Azóta rengeteg dolog változott – velem is, és a világ körülöttem is. De a Zaj megőrizte eredeti varázsát: erdő mélyén megbúvó színpadok, szokatlan dallamok, rég nem látott ismerősök, és az a különös érzés, hogy itt, ezen a helyen még mindig pulzál valami, amit másutt már rég elfeledtek. Egy közösség, amely nem tolakodó, nem a tömegek szórakoztatására törekszik, hanem mélyen, szívből szól. Egy fesztivál, amely nem vágyik arra, hogy mindenkié legyen – csupán azoké, akik valóban valami különlegeset keresnek a hangok világában.

Mindig is volt egy erős indokom az érkezésemre, ami nem más, mint az a varázslatos "húzónév", ami arra ösztönöz, hogy a városi zűrzavart, a zellerprést, a hűvös klímát és az aszfaltot hátrahagyva felfedezzem a vidéki vadon csodáit. Még ha sejtjük is, hogy a Zaj valami különlegeset kínál, valahol mélyen mindig ott lappang egyfajta zavar - nyugtalanító, mégis elbűvölő. A Mátra nem csupán hegyvidék; ő egy igazi karakter. A fenyők itt még az egekbe nyúlnak, a gombák szeszélyesen bújnak meg a fák között, míg az elhagyott épületek mintha élettel teliek lennének - úgy tűnik, mindent tudnak rólunk, és talán tényleg tudnak is.

Ez a sűrű, szinte misztikus légkör ideális színtere egy olyan fesztiválnak, ahol a mainstream slágerek helyett a darkwave, posztpunk, death metal és más különleges műfajok kapják a reflektorfényt. A programválaszték kellően gazdag ahhoz, hogy folyamatosan új élményekkel szolgáljon, de kellőképp fókuszált is, hogy elkerülje a zenei egység megbomlását egy elhibázott popsláger által.

A Sexepil ismét magához vonz!

A kamaszkor élményei olyanok, mint a bőrünkre égetett tetoválások: mélyen belénk ivódnak, és bár az idő múlásával más szemszögből látjuk őket, sosem tűnnek el igazán. Számomra a legemlékezetesebb pillanatok a koncertekhez kötődnek - azok a varázslatos órák, amikor a monoton hétköznapok szorító fogságából hirtelen kiszabadultam, és egy hatalmas, szabad térben érezhettem magam. A '90-es években a Sexepil nyújtotta ezt a különleges élményt: zenéjükben ott vibrált a szabadság ígérete, az önazonosság vállalásának bátorsága, és az a színpadi dinamika, amit nem lehet tanulmányozni, csak átélni.

Ezért számomra az idei Fekete Zaj fesztivál egyik legkülönlegesebb élménye az volt, hogy közel húsz év elteltével újra színpadra lépett a '90-es évek legendás magyar-holland Sugar for the Soul formációja. Ez a zenekar mindig is a mítoszok, rejtélyes eltűnések és váratlan visszatérések világában mozgott – egy olyan csapat, amely egyszer már átlépte a nemzetközi siker küszöbét, majd onnan visszafordulva zenei szempontból messze megelőzte a korát. Art rock, grunge, posztpunk és elektronika egyesült náluk egy olyan egyedi, felismerhetetlen nyelvvé, ami csakis rájuk volt jellemző. A zömében ütős, ugyanakkor kifinomult dalokkal a Sexepil túllépett azon a tipikus kelet-európai kilátástalanságon és önsajnálaton, ami sok más zenekar zenei világát jellemezte. Ebben kulcsszerepet játszott a '89-es énekesváltás: Mick Ness holland zenész érkezésével friss energiák, nyugati perspektíva és magasabb szintű szövegírás került a zenekar életébe. Mint erőteljes frontember, egyszerre volt távolságtartó és provokatív, aki elhitette a csapat tagjaival, hogy van helyük a nemzetközi színtéren is. A nemzetközi stúdiókban készült albumok hangzása messze felülmúlta a hazai átlagot – ezek a professzionális anyagok egyértelműen a világpiacra készültek, és a zenekar ambícióit makulátlanul tükrözték.

A Sexepil mindig is több volt, mint csupán egy frontember. László Viktor basszusgitárjátéka adja meg azt a sodró, mégis mélybe húzó ritmust, amely minden egyes dal alapját képezi. Kocsis Tamás gitárjátéka pengeéles, ugyanakkor tele van érzelmekkel, és olyan íveket rajzol, amelyek megragadják a hallgatót. Vangel Tibor dobjátékában pedig az erő és a finomság tökéletes harmóniáját találjuk, ami élénk dinamizmust kölcsönöz a zenének. Ábrahám Zsolt gitárjátékával olyan zökkenőmentesen illeszkedik a zenekar világába, mintha mindig is a csapat része lett volna.

A "Sugar for the Soul" számomra nem csupán egy album, hanem egy folyamatosan feszülő szál, amely sosem engedi, hogy hátradőljek. Amikor értesültem arról, hogy az egész lemezt előadják, azonnal tudtam, hogy ott a helyem, bármi is történjék. Így hát megérkeztem – kicsit késve, izzadtan és idegesen –, de néhány szám után ismét tizenhét évesnek éreztem magam, és minden egyes hang úgy hatott rám, mintha először hallanám őket.

A koncert kezdete a Point Blank számával indult, ahogyan azt a lemezen is hallani lehetett - Mick hangja betöltötte a teret, amikor üvöltötte: "No one will die". Abban a pillanatban úgy éreztem, hogy ez az este valóban elpusztíthatatlan. A Jerusalem következett, egy MTV-s sláger, ami ma is olyan elementárisan hat, hogy a közönség szinte egy testként mozdult együtt, és a zenekar tagjai is láthatóan élvezték a játékot. A Buffalo Thunder, a Those Days Are Gone és a Snowbird alatt világossá vált, hogy a zenekar nem csupán nosztalgiázik - ők újraélik a dalok minden egyes pillanatát. Különösen a Snowbird élő előadása volt lenyűgöző: nem a Pixies-féle halk-hangos dinamikára épített, hanem egy folyamatosan növekvő feszültséget teremtett, ami végig vibrálta a levegőt.

Mick Ness most visszafogottabb, hosszú fehér hajjal, mint egy bölcs filozófiatanár, de ahogy haladtunk előre, a régi gesztusai visszatértek: a testtartás, mozdulatok, a földre térdelés - és ott volt újra az a férfi, aki valaha egész termeket tartott hipnotikus fogságban. Közben minden zenész a saját karakterét hozta: László Viktor vagány magabiztosságát, Kocsis Tamás koncentrált erejét, Vangel Tibor dinamikus játékkedvét, Ábrahám Zsolt energikus betéteit.

A Jaws of the Underground most is elementáris volt, a Bittersweet, az I Love You Like No Other és a Mick-kedvenc India Song pedig mintha egy másik idősíkból szólt volna. Időhiány miatt lemaradt a 2000 és az Eroding Europe, de amit kaptunk, így is kerek volt.

A záróakkord az „Angel” volt – egy hiphopos alapokra épített, laza és felemelő dal. Amikor az utolsó hang elszállt, egy pillanatra minden elhallgatott. Nincs taps, nincs kiabálás – csak a levegő sűrűsége, amit az adrenalin és a közös emlékek nehéz súlya töltött meg. Mintha harminc év egyetlen szempillantás lett volna, mégis mindent magukkal hoztak abból az időszakból, amiért ez a zenekar annyira különleges. Mick Ness tekintete még mindig éles, László Viktor basszusa a szívverésed ütemére pulzál, Kocsis Tamás és Ábrahám Zsolt gitárjai egyaránt simogatnak és rángatnak, míg Vanger Tibor dobjai úgy vernek, mint egy túlélő szív, amely nem adja fel.

Ez nem csupán egy nosztalgiaest volt. Inkább egy emlékeztető arról, hogy léteznek zenekarok, akik nem "visszatérnek", mert valójában soha nem tűntek el. Ha ott voltál, tudod, hogy ez a pillanat örökre veled marad, és senki sem veheti el tőled. Ez a tapasztalat mindent átalakít.

A koncertet követően lehetőségem nyílt interjút készíteni a banda tagjaival, amelyet jövő héten olvashattok majd!

A sámán, a fájdalmas nővér és az északi boszorkányok

A következő fellépő a Fanyűvő Színpadon nem más volt, mint az a zenekar, akinek a muzsikája fiatal koromban szintén hatalmas hatással volt rám – a VHK, akik most is hozták a szokásos, energikus előadásmódjukat. Rajongótáboruk töretlen, és amikor néhány fiatal nézővel beszélgettem, kiderült, hogy a zenekar sámánisztikus punk-fúziója ma is képes megdöbbenteni a közönséget. Grandpierre Attila továbbra is varázslóként irányítja a szeánszot, és hihetetlen, hogy 70 felett milyen formában van. Az eredeti felállásból már csak Soós Lajos (basszusgitár-hegedű) maradt mellette, de az új tagok – különösen Szűcs Antal Mór, a zabolátlan szólógitáros – szervesen illeszkednek a VHK egyedi világába. Egy pillanatban még a gitárját is a közönséghez dobta, hátha valaki elcsípi a pillanatot és játszani kezd rajta – végül visszakerült hozzá, de az ötlet mindenképpen figyelemre méltó volt.

Egy rövid kitérőt tettünk az Osztálykirándulás színpad felé, ahol éppen a Nagyúr produkciója zajlott – bár bárcsak elkerültük volna. Nem igazán ragadott magával a látvány, így visszakóvályogtunk a Delta színpadhoz, ahol már javában zajlott a különös atmoszférájú Soror Dolorosa koncertje. A francia zenekar a Sisters of Mercy és a Heroes del Silencio esztétikáját idézi, és a goth-darkwave-posztpunk stílusok fúziójaként működik. A zene erőteljes volt, de a napszemüveges, bőrdzsekis, kilógó derekú frontember inkább az anyai ösztöneimet élesztette fel, mintsem a dekadens szenvedélyt – de ez valószínűleg az élethelyzetemből is adódik. A koncert kissé kiszámíthatónak tűnt, de mégis működött. Ehhez a stílushoz remekül illeszkedett némi póz, a szimbolista líra és a tompa dobgép ritmusai.

Az este egyik legmegosztóbb és legkülönlegesebb produkciója kétségkívül a norvég Witch Club Satan volt. Ez a teljes mértékben női tagokból álló black metal zenekar olyan erővel zúzta le a Fanyűvő színpadát, mintha az ősi erdőszellemeket hívták volna életre. És talán nem is tévedünk, amikor azt mondjuk, hogy sikerült nekik. Az okkultista performanszuk, melyben a meztelenség is szerepet kapott, sokakat sokkolt, ám a háttérben mélyen gyökerező feminista és szociopolitikai üzenetek húzódtak meg, mint például a rasszizmus ellen folytatott küzdelem vagy az izraeli-palesztin konfliktusra vonatkozó nézeteik. A színpadkép brutálisan hatásos volt, a hol sikoltozó ének, hol kántáló szellemidézés egy másik dimenzióba repített minket, és az biztos, hogy senki sem maradt közömbös a produkció iránt.

Ezek voltak a legfontosabb események az első napunk során. A második napról pedig hamarosan egy új bejegyzésben osztjuk meg tapasztalatainkat.