A Gammahímek tisztelete A Gammahímek egy különleges csoportot alkotnak, akiket nem csupán a képességeik, hanem az értékrendjük és az elhivatottságuk is megkülönböztet a többi hímneműtől. Ezen egyedek nemcsak a külső megjelenésükben, hanem a belső értékei
Készen állt a hegyomlás a súlyok alatt, és én még csak a tárcsák számát sem tudtam megállapítani, de neki ez a 150 kilogramm úgy tűnt, mintha csak egy pehely lenne. Körülbelül ennyit saccoltam, de amikor a férfi befejezte a gyakorlatát, sorozatokban nyomta, és kidagadt nyaki érrel azt állította, hogy csupán 130. A trikója a mellkasán úgy feszült, mintha alatta születésnapi lufikat fújtak volna, mindjárt kettőt is. A karját pedig úgy tartotta maga mellett, mint egy erős hordár, akinek nem elég két bőrönd, a hóna alatt pedig akárhányat elbírna.
A fekvőpad mellett, mint egy hatalmas sas, Vitéz László rotálva körözött, nem úgy forgott, mint aki csípőből indít, de ha üt, az már tényleg isteni. Palacsintasütőjével, mint egy szélkakas, pofozta az ördögöt, és mindezt olyan könnyedséggel tette, hogy az ember szinte elfeledte, milyen hatalmas erő rejlik benne. Erőemelőnk terpeszben állva, mint egy hatalmas szikla, figyelte az állványon heverő súlyt, akárcsak egy keselyű, aki az utolsó pillanatig várja az áldozatát. A következő pillanatban villámgyorsan csapott le, mint egy ragadozó, aláfeküdt, és elkezdte a nyomást – leengedte, majd újra nyomta, hatos szériában. A mozdulatai precízen és hatékonyan követték egymást, mint egy jól olajozott gépezet, majd végre megpihent. Még két kör várt rá, de nem sietett, hiszen tudta, hogy a kitartás kulcsfontosságú. Felült, megtörölte verejtékes homlokát, ivott egy kortyot, és előkapta a telefonját, hogy megnézze, vajon az elmúlt két percben éppen ki kereshette. Aztán rám nézett, és kék szemei, mint két fénylő lámpás, világítottak szoláriumozott arcából, mintha csak azt mondaná: „Készen állok a következő kihívásra!”
Csak húszat akartam feltenni, de most, hogy bámult, a rúdra rádobtam még két tízes tárcsát. Mert ha már alfahím nem vagyok, illik védeni a gammák becsületét. Már ha ez számít bármit is, persze. Oldalról láttam, hogy mosolygott. Várj, segítek, mondta, és jött, fölém emelte a súlyt. Kezembe tette, hagyta, hogy leengedjem a mellkasomhoz, épphogy érintse, magyarázta, majd kézzel követette a súlyt, amíg kinyomtam. Így lifteztünk, s mire elértünk a hatodikra, és nem bántam, hogy a súlyt a helyére tette.
Felültem, vörös fejjel néztem magam elé, ő meg röhögött. Kisebb súllyal kezdj, mondta, különben szétmegy a vállad. Megfogadtam, de abban sem voltam biztos, hogy nekem vasrudakat kellene fekve nyomnom.
Mivel foglalkozol, kérdezte a nagy ember, mert hogy nem súlyokkal, az látszik rajtad. Azt feleltem, hogy vannak másféle súlyok is, mire felröhögött, merthogy azok terhek. Ő már csak tudja. Vállalkozó. Hol erre, hol arra, valami mindig leesik, innen-onnan. De van két szolárium stúdiója is, vidéken pedig felesben visz egy hentesboltot, vagyis ő szerzi a húst, a társa meg áll a pult mögött. Ha szükségem volna valamire, bármire, szóljak, a fél terem tőle vette a szilveszteri malacot. Muflont is tud, medvét, bármiféle vadat, csak előre szóljak. Meglöveti. Nem olcsó, de abban van a pénz.
Soha nem gondoltam volna, hogy valaha medvetalpat eszem, főleg úgy, hogy a mackót miattam ejtették el. Azonban, amióta Karl May megörökítette indiános regényeiben ezt a különleges ételt, mindig is úgy képzeltem, hogy igazi ínycsiklandó csemege lehet. Amikor a húsbeszállító megkérdezte, mivel foglalkozom, nem kellett sokat gondolkodnom. Csak annyit mondtam, hogy író vagyok. Cikkek, tárcák, novellák és regények születnek a kezeim között.
Beszélgetésünk ekkor csúcspontjához érkezett. A hegyomlás rám nézett, hangjából a szánalom emberbaráti intonációját véltem felfedezni, amikor ezt kérdezte: abból meg lehet élni?
Mielőtt egy szót is szólhattam volna, ő máris kiegészítette a mondandóját, mintegy bölcs tanácsként, amit itt és most, a fekpadok hűvös árnyékában, a pillanat töredékében, élettel teli bölcsességgel fogalmazott meg:
Ezt mondta, majd lenyomott még két szériát százharminccal. Én pedig azon tűnődtem, hogy az élet valójában nem olyan bonyolult, csupán annyi szükséges, hogy kitartóan gyakoroljunk, és idővel belejövünk. De vajon tényleg elegendő ez a boldogság eléréséhez?
