Erdész szakemberek segítették elő a magyar nyelvvel foglalkozó könyv publikálását.

A Klubrádióban Havas Henrik egy olyan ikonikus figura a magyar médiában, aki nem csupán újságíróként, hanem műsorvezetőként is maradandót alkotott. Karrierje során számos fontos társadalmi és politikai témával foglalkozott, mindig hitelesen és bátran. Stílusa egyedi: képes volt komoly kérdéseket feltenni, miközben a közönséggel is közvetlen kapcsolatot teremtett. Az ő nevéhez fűződnek emlékezetes pillanatok, amelyek örökre beíródtak a magyar televíziózás történetébe. Havas Henrik munkássága nem csupán a szórakoztatásról szól, hanem a társadalmi felelősségvállalásról is, amellyel sok fiatal újságíró számára példát mutatott. beszélgetett 2012-ben Grétsy Lászlóval A mi nyelvünk című könyvről.

Kezemben egy igazán lenyűgöző kiállítású könyv lapozgatására készülök: Grétsy László "A mi nyelvünk" című műve, amelynek alcíme: Íróink és költőink a magyar nyelvről. A vonalban üdvözölhetjük Grétsy Lászlót. Jó napot kívánok!

Üdvözlöm, kedves Tanár Úr, hadd nevezzem így.

Nagyon örömteli, Tanár úr! Tudja, hogy ugyanazon a helyen tettük le az érettségit?

Ezt eddig nem volt alkalmam megtudni.

Bizony, a pesterzsébeti Kossuth Gimnáziumban, csak én 1967-ben, Ön pedig 1950-ben.

Az én érettségim előtti emlékeket jobban ismerem, hiába, így van. Ha az ember kirepül a fészekből, az újabbakat már nem tudja követni.

Egyébként, téged igazán érdekli az erzsébeti stílus?

Valójában az életem első két évtizedét ott éltem le. Budán láttam meg a napvilágot, de amikor még csak kétéves voltam, a szüleim egy kis házat vásároltak ott, ahol felnőttem. Ezen a helyen formálódtam, itt váltam azzá, aki ma vagyok.

1950-ben melyik épülete volt a Kossuthnak? Én 1963-ban, amikor elsős voltam, akkor avatták az új épületet.

A Török Flóris utcai régi épület mindig is különleges helyet foglalt el a szívemben. Az ott eltöltött nyolc évem során sok minden változott, hiszen mi is 2-3 évet az Ady Endre utcában töltöttünk, de a Török Flóris utcai iskola maradt az igazi Kossuth Gimnázium számomra. Az épület falai között számtalan emlék, élmény és barátság született, és ennek a helynek a varázsa sosem múlik el.

Az irodalomtanáromra úgy emlékszem vissza, mint egy különleges fénycsorra, amely megvilágította az olvasás és írás világát. Mindig izgalmasan mesélt a klasszikus művekről, és a szavak varázsát olyan élménnyé tette, amely magával ragadott. Az órák során nem csupán a könyvek lapjain barangoltunk, hanem a gondolatok és érzelmek tengerében is. Emlékszem, ahogy a tanár minden alkalommal arra ösztönzött minket, hogy merjünk kérdezni, vitatkozni és saját véleményt formálni. Az ő bátorítása alatt fedeztem fel a költészet szépségét, és tanultam meg, hogy az irodalom nem csupán szavak halmaza, hanem egy egész univerzum, amely tele van érzelmekkel és emberi tapasztalatokkal. Az órái nem csupán tanítással teltek, hanem igazi közösségi élményként éltük meg őket, ahol mindenki hangja számított. Az irodalomtanárom hatására nemcsak a könyvek iránti szeretetem nőtt, hanem a kritikai gondolkodás képességem is fejlődött. Bármikor, amikor egy új könyvbe kezdek, az ő szavai és tanításai visszhangzanak a fejemben, emlékeztetve arra, hogy a történetek képesek megváltoztatni az életünket.

Kiváló élmény volt, Nagy Béla valóban egyedülálló pedagógus volt. Ketten tanítottak minket, és a sors különös iróniája folytán mindketten kiemelkedtek a maguk módján. Ez magyarázta, hogy amikor nyolcadikos voltam, már abban a hitben éltem, hogy a magyarság világában fogom megtalálni a helyemet, akár költőként, akár más szerepben. Így hát jelentkeztem az ELTE bölcsészkarára.

Egy különleges emlék jutott eszembe, amelyet szívesen megosztanék Önnel. Bánffy Szilárd volt a némettanárom, aki nagy hatással volt rám, mivel német tagozaton tanultam.

Úgy van, nekem is ő volt a tanárom, de akkor még Brucker Szilárd volt a neve, később változtatta meg.

A fia végül a televíziós pályát választotta. Egy alkalommal hozott magával egy német fiatalembert, aki magyar nyelvet tanult. Máig emlékszem, hogy a srác azt mondta, fogalma sincs, mibe is vágott bele. Azt kérdezte tőlünk, hogy ha a ló - lovat, akkor a tó miért nem tavat, és szerinte ez az egész nyelv egy igazi rejtély. Ránk nézett, és a kérdése ott lógott a levegőben: ki tudja ezt megmagyarázni? Mit is lehet mondani egy külföldinek egy ilyen furcsa nyelvi szabályról?

Az anyanyelv valódi ismerete mélyebb, mint csupán a szavak tudása; ez a nyelv szívverése, amelyet csak az sajátít el, akinek ez a nyelv a gyökereiben él. Az idegen nyelveknél is hasonló a helyzet: bár beszélhetünk különböző nyelveken, azok árnyalatait és finomságait ritkán ismerjük igazán. Gondoljunk csak a magyar nyelv különleges jellegére, ahol a szavak alakváltozatai, mint a ló és lovat, hó és havas, hő és heves, egészen más jelentéseket hordozhatnak. Különösen érdekes, hogy sok esetben mindkét forma létezik, és a választás nem csupán nyelvtani, hanem jelentésbeli árnyalatokat is hordoz. Például, a halászlét választja az ember, de a halászlevet is használhatja, ha a kontextus megkívánja. Az ilyen tőváltakozások gazdagsága a magyar nyelv sajátja; más nyelvekben nem találkozunk hasonló jelenségekkel, de cserébe sok olyan kifejezés és jelenség is létezik, amelyeket nekünk nem sikerül megértenünk. Ez a nyelvi sokszínűség a kultúrák közötti hídépítés csodálatos lehetőségeit rejti magában.

A tanár úr érdekes diskurzust folytatott külföldi kollégákkal a magyar nyelv megítéléséről. A beszélgetés során sokszor elhangzottak a jól ismert megállapítások, miszerint a magyar nyelvben valóban bőven található e betű, ám ennél sokkal izgalmasabb az a tény, hogy a magyar kifejezések rendkívül gazdagok és tömörek lehetnek. Míg más nyelvekben egy gondolat kifejtéséhez gyakran három vagy négy szóra van szükség, nálunk elegendő egyetlen szó is, hogy ugyanazt a jelentést visszaadjuk. De vajon hogyan érzékelik mindezt mások? Milyennek hallják a magyar nyelvet a külföldiek?

Ich liebe dich - mondja a német. Beszélgettem külföldi kollégákkal. Ez az e-zés inkább nekünk, magyaroknak tűnik fel, a külföldiek egyszer-egyszer tesznek említést róla, de a magyaroknál találta ki valaki még a 19. század táján, hogy mekegő nyelv a magyar. Van benne valami igazság, annyi, hogy az e magánhangzó a legjobb prím magánhangzó a magyarban, de egyáltalán nem vészes. Amúgy a külföldiek a legnagyobb elismerés hangján szólnak a magyarról akkor is, ha tudnak magyarul valamilyen fokon, akkor is, ha nem. Pusztán ennek a nyelvnek a hangzása is elbűvöli őket. Sok-sok ilyen irodalmi idézetünk van, és azt hiszem, hogy sokan nem tudják, hogy Sir John Bowring, egy angliai politikus, műfordító, író úgy beleszeretett a nyelvünkbe a 19. században, hogy meg is tanulta, fordított is több kötetet Petőfitől, Jókaitól, a Kisfaludy Társaság tagjává választotta, a mi Akadémiánk levelező tagjává választotta. Nos, ez a Sir John Bowring csodákat írt le a magyar nyelvről. Olyan csodásan írt, hogy ezt ma nemegyszer viszontlátom az interneten, tehát kereng különféle helyeken. Valahogy úgy kezdődik, hogy "A magyar nyelv a messzi múltban gyökerezik. Sajátos módon fejlődött ki, és szerkezete oly régi időkből ered, amikor a ma beszélt európai nyelvek még nem is léteztek." Sokan ebből kiindulva már azt mondják, hogy kérem, mi vagyunk a világ legelső nyelve. Egy biztos, hogy minden külföldi általában örömmel hallgatja a magyar szót.

Beszéljünk egy keveset erről a könyvről. Egy igazán lenyűgöző gyűjtemény, melyben számos magyar szerző írása található, bár természetesen ezek csak rövid kivonatok formájában. A magyar nyelv gazdagságát és sokszínűségét remekül tükrözi ez a válogatás, és nehéz lenne megmondani, hány száz író műve kerül bemutatásra benne.

Majdnem háromszáz. Ezt a tervet már gyerekként dédelgetem magamban. Régóta gyűjtöm az ötleteimet, és csak arra vártam, hogy eljöjjön a megfelelő pillanat. Ez a várva várt alkalom végül 1998-ban érkezett el, amikor az erdészek és az Országos Erdészeti Egyesület elnöke keresett meg.

Akartam is kérdezni, hogy miért pont az erdészek támogatták a könyvet?

Ismertek engem. Kevés nyelvészt ismernek, de véletlenül akkoriban mindig volt valamilyen műsorom a rádióban, a televízióban, mert aki a magyar nyelvvel foglalkozik és a mai magyarral is, annak kell is, hogy legyen valamilyen fóruma, közvetítőhelye, úgyhogy ezért mindig volt a televízióban valamilyen műsorom. Volt 10-15 éven át tartó, a rádióban 30 éven át tartó, a Magyarán szólva. A lényeg, hogy engem ismertek, hozzám fordultak és azt mondták: nagyon szeretnénk, ha a Professzor úr írna nekünk egy könyvet a 2000. évi közgyűlésünkre, hogy a vadászaink, erdészeink táskájába tegyük. Ők a közgyűlés után egy erdészeti, vadászati táskát kaptak valamilyen ajándékkal. Kértek tőlem témát. Megadtam három témát, kíváncsi voltam, hogy mit választanak, és ezt választották, ami talán a legkedvencebb volt, bár a másik, amit megadtam, például a nyelvünk játékait szívesen megírnám, az nekik is tetszett. Azóta is dolgozom azon, nem felejtettem el. (A Nyelvi játékaink nagykönyve 2012-ben látott napvilágot a TINTA Könyvkiadó gondozásában - a szerk.) Tehát tőlük indult ki a gondolat és hadd mondjam el, kedves Tanár úr, felhívást intéztek az erdészekhez, az erdészeti lapokban, hogy kérjük, támogassák Grétsy Lászlónak ezt a könyvét, mert mi ezt szeretnénk megjelentetni. Azt hiszem, egymilliónál többet gyűjtöttek össze, és ez nagyon kellett ahhoz, hogy a kiadó vállalja, és egy szép könyv lett belőle. Mindmáig hálás vagyok az erdészeknek, mert nélkülük nem lenne meg ez a kötet.

Grétsy László: Nyelvi játékaink nagykönyve egy igazi kincs a magyar nyelv szerelmeseinek. Ez a mű nem csupán a nyelv szépségeit és gazdagságát mutatja be, hanem szórakoztató és kreatív formában hívja fel a figyelmet a nyelvi játékok sokszínűségére is. A könyv nemcsak szórakoztat, hanem tanít is, hiszen a különféle nyelvi feladványok, rejtvények és szójátékok révén fejleszthetjük nyelvi készségeinket, miközben jól szórakozunk. Grétsy László stílusa pedig egyedi és lebilincselő: minden oldalán érezhető a nyelv iránti szeretete és elkötelezettsége. Bárki, aki szeretne elmélyülni a magyar nyelv rejtelmeiben, vagy csak egy kis szórakozásra vágyik, megtalálja a számításait ebben a nagyszerű kötetben. A "Nyelvi játékaink nagykönyve" nem csak egy könyv, hanem egy igazi kaland a nyelv világában.

Önre emlékezve egy különös és kedves emlék jut eszembe az apámról, aki már sajnos nincs közöttünk. Igazán érdekes ember volt, aki kertészszövetkezet üzemvezetőjeként dolgozott, és részt vett egy kisipari szövetkezeti elnöki továbbképzésen is. Apám története nem mentes a nehézségektől: a hadifogság mély nyomokat hagyott benne, hiszen profi futballista álmokat dédelgetett, de a tapasztalatok után már nem volt abban a fizikai állapotban, hogy folytathassa azt a pályát. Kiváló szakember volt, aki mindennap elolvasta a Népszabadságot és a Népsportot, majd a nap végén megnézte a tévét, mielőtt aludni tért volna. Különös módon, míg ő könyvet alig olvasott, nekem egy gyönyörű könyvtárat ajándékozott. Egy délután, amikor hazaért, ami általában nem volt jellemző a depressziós hajlamára, másfél órán keresztül mesélt nekem és a húgomnak arról, amit Grétsy Lászlóról hallott. Egyszerűen nem tudtam elhinni, hogy ez a szótlan, visszahúzódó ember mennyire fel tudott pezsdülni egy téma hatására. Még ma is, harminc év elteltével, világosan emlékszem arra a varázslatos pillanatra, amikor a magyar nyelv szépségéről beszélt, és azt érzékeltem, hogy Ön fantasztikus hatással volt apámra, és valószínűleg a tanfolyam többi résztvevőjére is. Az "Álljunk meg egy szóra" című műsor, amit Vágó Istvánnal közösen szerkesztett, a kedvencem volt. Az Önben rejlő szenvedély lenyűgöző volt. Emlékszem, hogy egyszer három percig mérgelődött a vágott baromfi kereskedőről, akit képzeletben darabokra vágtak, míg a vágott baromfi kereskedő egyben maradt. Az ilyenfajta műsorok igazi kincsek voltak, és hiszem, hogy ma is óriási igény lenne rájuk.

Havas Henrik egy olyan ikonikus figura a magyar médiában, aki nem csupán újságíróként, hanem műsorvezetőként is maradandót alkotott. Karrierje során számos fontos társadalmi és politikai témával foglalkozott, mindig hitelesen és bátran. Stílusa egyedi: képes volt komoly kérdéseket feltenni, miközben a közönséggel is közvetlen kapcsolatot teremtett. Az ő nevéhez fűződnek emlékezetes pillanatok, amelyek örökre beíródtak a magyar televíziózás történetébe. Havas Henrik munkássága nem csupán a szórakoztatásról szól, hanem a társadalmi felelősségvállalásról is, amellyel sok fiatal újságíró számára példát mutatott.

Természetesen! Íme egy egyedibb változat a szövegről: Igen, tíz év áll mögöttünk e műsor történetében, és úgy vélem, ha nem történt volna meg a televíziók szétválása, még hosszabb ideig élvezhettük volna. Az első évtizede alatt egyetlen televízió keretein belül működött, azonban ahogy egyre több csatorna jelent meg, Vágó útja is más irányt vett. Ezek a tíz év különleges emlékeket ébresztenek bennem és benne is. Emlékszem, hogy egy később megjelent könyvében személyesen nekem is dedikált egy üzenetet. A nyelvünket folyamatosan ápolni szükséges, és az lenne a legideálisabb, ha minden magyar anyanyelvű ezzel a gondossággal bánna, amikor csak használja.

Zárásképpen csak annyit szeretnék mondani, hogy éppen Móricz Zsigmond naplójába pillantottam bele, ahol őszintén beszél arról, hogy amikor gyümölcsfát ültettek, leült a napszámosok mellé, és figyelmesen lejegyezte azokat a nyelvi kifejezéseket, amelyek megfogták a figyelmét. Úgy vélem, hogy a mai íróknak is hasonló attitűdöt kellene tanúsítaniuk, hogy megörökítsék a jelenkor sajátos nyelvi fordulatait. Egyébként felmerül a kérdés, hogyan kapcsolódik össze az irodalmi érték és a naprakészség?

A mai világban is számos író létezik, aki figyel a részletekre, és gondosan jegyzi le azokat, akárcsak Móricz. Örömmel tapasztalom, hogy költőink között egyre több olyan fiatal tehetség bukkant fel, akik már a kezdetektől fogva kivételes képességeiket mutatják. Sokáig küzdöttem azzal, hogy a 20. század második felének költőivel, sőt, a legújabb generációval sem tudtam igazán azonosulni. De most, ahogy új tehetségek tűnnek fel — mint Varró Dániel vagy Grecsó Krisztián —, kezdem érezni, hogy a dolgok jó irányba haladnak. Egyre több író és költő, főként a fiatalok között, akik a nyelvünk szépségeit ismerve, tudatosan használják azt, így hozzájárulnak az anyanyelv népszerűsítéséhez. Mert az kétségtelen, hogy a magyar emberek, függetlenül politikai nézeteiktől, mindannyian büszkék az anyanyelvükre, és nem hagyják, hogy bárki megbántsa őket emiatt. Ugye, így van?