Dani Rodrik: A középhatalmak felemelkedésének kora Dani Rodrik, a neves közgazdász és politikai elemző, művében a globális politikai és gazdasági tájat vizsgálja, különös figyelmet szentelve a középhatalmak szerepének és növekedésének. A könyv középpontj
Üdvözöljük az "On the Other Hand" rovatrészben, ahol a Portfolio vélemények kapnak teret. Az itt található cikkek a szerzők egyéni álláspontját tükrözik, és nem minden esetben tükrözik a Portfolio szerkesztőségének hivatalos véleményét. Amennyiben szeretné megosztani saját gondolatait a témával kapcsolatban, várjuk írását a [email protected] e-mail címre. A megjelent írásokat itt tekintheti meg.
Kína felemelkedése alapjaiban rengette meg Amerika világpiaci dominanciáját, amelyet az Egyesült Államok a Szovjetunió bukása óta birtokolt. Miközben az amerikai elit egy része továbbra is a nemzet elsőbbségének megőrzésére összpontosít, mások mintha elfogadnák, hogy a globális hatalmi térkép egyre inkább kétpólusúvá válik.
Valószínűbb, hogy egy többpólusú világ fog kibontakozni, ahol a középhatalmak komoly ellensúlyozó szerepet játszanak. Ez a dinamikus egyensúly megnehezíti, hogy az Egyesült Államok és Kína dominálja a globális politikát, és ráerőltethesse érdekeit más országokra.
A középhatalmak csoportjába tartozik India, Indonézia, Brazília, Dél-Afrika, Törökország és Nigéria – mindannyian jelentős gazdasági szereplők, akik komoly hatást gyakorolnak a globális gazdasági színtérre, valamint saját régióik fejlődésére.
Ezek az országok általában saját, egyedi külpolitikai irányvonalat követnek, amely szándékosan elkerüli az USA vagy Kína irányába történő egyértelmű elköteleződést. Amint azt sokan az Egyesült Államokban hiszik, a középhatalmak nem mutatnak különösebb vonzalmat Kína iránt, és nem kívánják a kapcsolatukat az USA-val hátrányosan befolyásolni. Valójában, amikor közelebb kerültek Kínához, az leginkább az USA politikai lépéseinek következményeként történt. Az Egyesült Államok kereskedelmi és pénzügyi erejét fegyverként használva arra ösztönözte őket, hogy megvédjék saját érdekeiket és pozícióikat.
A középhatalmak vezetői elutasítják azt a jövőt, amelyben kényszerűségből kellene oldalt választaniuk.
Nem akarunk részt venni abban, hogy újra egy hidegháború eszközeivé váljunk.
Joko Widodo, Indonézia korábbi elnöke, hangsúlyozta, hogy a jövőbeni kereskedelmi és befektetési kapcsolatoknak sokkal inkább sokszínűnek és dinamikusnak kell lenniük. Céljuk, hogy olyan lehetőségeket teremtsenek, amelyek nem esnek áldozatul a nagyhatalmak közötti rivalizálásnak. Ahogyan azt Rana Foroohar a Financial Times hasábjain kifejtette, sokan osztják ezt a nézetet – miszerint a globális együttműködés és a különböző gazdasági lehetőségek kiaknázása elengedhetetlen a fenntartható fejlődéshez.
az USA nem a stabilitás horgonya, hanem inkább egy kockázat, amelyet le kell fedezni.
Miután a fejlett gazdaságok egyre inkább befelé fordulnak, a középhatalmak a globális közjavak természetes bajnokai lettek. Jó helyzetben vannak ahhoz, hogy az éghajlatváltozással, a közegészségüggyel és az adósságválsággal kapcsolatos fellépést vezessék. Jó példa erre Brazília azon törekvése, hogy a G20-as elnöksége alatt a milliárdosokra globális vagyonadót vessenek ki. A tárgyalás alatt álló javaslat több százmilliárd dollár bevételt generálna, és fontos szerepet játszhatna az alacsony jövedelmű országok klímaváltozással kapcsolatos finanszírozási lyukainak betömésében.
A középhatalmak nem valószínű, hogy egy nagy blokkot alkotnak majd, főként azért, mert érdekeik túlságosan eltérőek ahhoz, hogy azt egy közös gazdasági vagy biztonsági programba tudnák illeszteni. Még ha csatlakoztak is formális csoportosulásokhoz, kollektív hatásuk korlátozott volt.
A BRICS-országok (eredetileg Brazília, Oroszország, India, Kína, később Dél-Afrika) összefogása 2009-ben nagy csinnadrattával indult, de a politikai vezetők csoportképein túl nem sok mindent ért el.
A BRICS legutóbbi bővítése során négy új tagot fogadott be: Egyiptomot, Etiópiát, Iránt és az Egyesült Arab Emírségeket. Ez a lépés új lehetőségeket nyithat meg a globális együttműködés terén, és jelezheti, hogy más országok is érdeklődnek a csatlakozás iránt.
Nehezen képzelhető el, hogy egy ilyen sokszínű országcsoport képes lenne egységesen és következetesen fellépni.
A legkedvezőtlenebb forgatókönyv az lenne, ha ez a csoportosulás az autokratikus hajlamokat táplálná még olyan államokban is, ahol a vezetők demokratikus úton kerülnek hatalomra.
A közgazdászok és politológusok között széles körben elterjedt az a nézet, hogy egy egészséges és stabil világgazdaság működéséhez elengedhetetlen egy domináns hatalom jelenléte. Ez lehetett az Egyesült Államok a második világháború után, vagy Nagy-Britannia a klasszikus aranystandard időszakában. A "hegemonikus stabilitás" elmélete alapján szükség van egy olyan erőre, amely képes vállalni a nyitott világgazdaság fenntartásával járó költségeket. Ezen költségek közé tartozik például a nyílt tengeri útvonalak védelme, a kereskedelmi szabályok érvényesítése és a tőke szabad mozgásának biztosítása.
E nézet szerint a multipolaritás káoszhoz és gazdasági dezintegrációhoz vezet.
Ez azonban egy elavult nézet a mai világ működéséről. Bár a nyitottság és a protekcionizmus konkrét keveréke természetesen országonként eltérő lesz, egyetlen országnak sem áll érdekében, hogy hátat fordítson a világgazdaságnak. A kormányoknak egyensúlyt kell találniuk a nyitott kereskedelem előnyei és a saját iparaik számára biztosított - az új képességek kifejlesztéséhez szükséges - támogatás között. Minden ország maga tudja legjobban megítélni, hogy milyen feltételek mellett vesz részt a világgazdaságban.
Képzeljünk el egy olyan világot, ahol az Egyesült Államok – talán Kínával karöltve – valóban kiemelt figyelmet szentel a globális közjavak biztosításának. Olyan környezetet teremtenének, ahol a fejlődő országok kedvezményes finanszírozáshoz és korszerű technológiákhoz férhetnének hozzá, hogy hatékonyan reagálhassanak a klímaváltozás kihívásaira. Sajnos azonban a jelenlegi valóság nem ezt tükrözi. Az Egyesült Államok és más nagyhatalmak éppen ellenkezőleg, mélyen elmaradnak attól, hogy a világgazdaság számára elengedhetetlen közjavakat nyújtsanak. A jelenlegi politikai légkör és a vezetőik hozzáállása alapján úgy tűnik, hogy ez a helyzet a közeljövőben aligha fog megváltozni.
Sőt, ahogyan azt számos középhatalom tapasztalhatta, a domináló hatalom nem csupán erőszakos eszközöket alkalmazhat, hanem jótékony céllal is manipulálhatja a nemzetközi viszonyokat. Képes olyan szabályokat érvényesíteni, amelyek nem feltétlenül szolgálják a középhatalmak érdekeit – és amelyekre, ha kényelmetlenek, a hegemón hatalom hajlamos figyelmen kívül hagyni. Emellett büntetéseket is kiszabhat olyan országokra, amelyek nem hajlandók alkalmazkodni a domináló hatalom külpolitikai elképzeléseihez. Ilyen például az amerikai szankciók, amelyek Iránra és Oroszországra vonatkoznak, és amelyek más államok által történő átvétele is megfigyelhető.
Talán a legfontosabb hozadék, amit a középhatalmak nyújthatnak, hogy példájukkal demonstrálják a multipolaritás és a különböző fejlődési utak megvalósíthatóságát a globális rendben.
Olyan világgazdasági jövőképet kínálnak, amely nem függ sem Amerika, sem Kína hatalmától és jóindulatától.
De ha a középhatalmak méltó példaképek akarnak lenni mások számára, akkor felelős szereplőkké kell válniuk - mind a kisebb országokkal való kapcsolataikban, mind pedig abban, hogy odahaza elősegítik a nagyobb mértékű politikai elszámoltathatóságot.
Dani Rodrik
A Harvard Egyetem Kennedy Kormányzati Iskolájának nemzetközi politikai gazdaságtan professzora, aki a globális gazdasági dinamikák mélyreható szakértője. 2021 és 2023 között a Nemzetközi Közgazdasági Társaság (IEA) elnöki tisztségét töltötte be. Kutatási fókusza magában foglalja a globalizáció, a gazdasági növekedés és a foglalkoztatás összefüggéseit, valamint a nemzetközi és politikai gazdaságtan területeit. Kiemelt figyelmet fordít az inkluzív gazdaság előmozdítására, amely mind a fejlett, mind a fejlődő országok számára alapvető fontosságú.
