A fordítók háttérben dolgozó hősök, akiknek munkája nélkül Krasznahorkai László Nobel-díjas címe valószínűleg sosem valósulhatott volna meg.

"A fordítók számára a Nobel-díj nem jelent közvetlen elismerést" - mondta az Indexnek George Szirtes, Krasznahorkai László első angol fordítója, aki arról is mesélt, miért beszéltek keveset a szerzővel, és miért hagyta abba a fordítást.

George Szirtes, Krasznahorkai László első angol nyelvű fordítója, a világhálón értesült arról, hogy a magyar író elnyerte a 2025-ös irodalmi Nobel-díjat, ami hatalmas örömmel töltötte el. Noha nem volt teljesen váratlan a hír, hiszen korábban már esélyesnek tartották, mégis igazi meglepetésként érte, mivel a nagy díjak, különösen a Nobel, sosem kiszámíthatóak. "Krasznahorkai László teljes mértékben megérdemli" - nyilatkozta az Indexnek, hangsúlyozva a szerző kiemelkedő munkásságát.

George Szirtes kifejtette, hogy Krasznahorkai írásainak angolra fordítása igencsak bonyolult feladat, mivel a magyar mondatszerkezet alapvetően eltér a megszokott angol nyelvi struktúráktól. Nem elegendő csupán a magyar szavak sorrendjét követni; a fordítónak folyamatosan kutatnia kell a főigét, és felfedezni a tagmondatok közötti drámai kapcsolatokat.

Minél hosszabb a mondat, annál több vele a munka. Nagyon fárasztó tud lenni - néha egy óra munka után megfájdult a fejem. De ha az ember lefordított már egy hosszú mondatot, a többi egyre könnyebbé válik, mert megtanulja hallani az eredeti szöveg zenéjét, tónusát és hangnemét

- fejtette ki a magyar származású angol költő és műfordító, megjegyezve, hogy valójában egy emberi hanggal foglalkozik, és az ösztöneire, valamint a tapasztalataira támaszkodva érzékeli ezeket a hangokat.

Szirtes nem tartózkodik Magyarországon, így nehezen tudja felmérni, hogy a díj milyen hatással lesz a hazai irodalomra vagy az olvasókra. Meggyőződése, hogy egy ilyen nemzetközi elismerés bizonyos értelemben örök életet ad az írónak egy olyan világban, ahol a halhatatlanság fogalma szinte ismeretlen.

"Felmerül a kérdés, hogy vajon ezeket a könyveket tanítani fogják-e a magyar iskolákban és egyetemeken. Milyen szerepet fognak betölteni a tananyagban? Ezt nehéz megmondani" - osztotta meg véleményét a költő, aki úgy véli, hogy érdemes Kertész Imre példáját figyelembe venni, hiszen ő Magyarország első és eddigi egyetlen irodalmi Nobel-díjasa, és talán párhuzamokat lehetne vonni a két helyzet között.

A fordítók számára a Nobel-díj nem különbözik más díjaktól. Mi magunk nem nyerünk semmit, legfeljebb néhány ember elismerését. Amikor László 2015-ben megkapta az International Booker-díjat az Egyesült Királyságban - akkoriban ezt az életműért, nem egyetlen könyvért adták -, Ottilie Mulzet és én voltunk a fő fordítói. Én fordítottam a Sátántangót, a Háború és háborút és Az ellenállás melankóliáját, Ottilie pedig a későbbi műveket. Teljesen informálisan - talán a zsűri, de lehet, hogy maga László döntése volt - nagylelkűen egy addig példátlan összeget ítéltek meg nekünk, a díj egy kisebb részét, amit persze nagyon nagyra értékeltünk

Szirtes kifejtette, hogy "ez valóban szokatlan. Jelenleg, amikor a Nobel-díjra vonatkozó hírek terjednek, számos neves lap egyáltalán nem teszi közzé a fordítók nevét."

A szerző úgy véli, hogy az elmúlt húsz év során számos próbálkozás történt a fordítók szerepének megerősítésére. Például egyre gyakoribb, hogy a nevük a könyv borítóján vagy címlapján is hangsúlyosabban jelenik meg, mint ahogyan azt korábban megszoktuk.

Nem tudok más fordítók nevében nyilatkozni, de az én döntésem, hogy abbahagytam Krasznahorkai munkáinak fordítását, két fő okra vezethető vissza. Először is, mert a költészet mindig is az elsődleges szenvedélyem volt, és László szövegeinek fordítása annyira megterhelővé vált, hogy a saját kreatív projektjeimre nem tudtam elegendő figyelmet fordítani. Másodszor pedig nem szerettem volna örökké egy olyan író tolmácsa lenni, aki már nagy népszerűségnek örvendett – különösen, hogy ott volt Ottilie Mulzet, egy rendkívül elkötelezett és tehetséges fordító, aki kész volt átvenni ezt a kihívást.

Szirtes ezt a döntést egy új fordítás közepén, a kimerültség határán hozta meg. Megosztotta, hogy rendkívül nehezen viselte ezt a helyzetet, de azóta is folytatja a fordítást - főként verseket, ami mindig is a szenvedélye volt. "A legegyszerűbb válasz a kérdésre talán az, hogy egy író számára, aki elsősorban saját műveivel foglalkozik, az angolra való fordítás csupán másodlagos, alacsonyabb presztízsű feladat. Egy alulfizetett, alig észlelhető, mégis lenyűgöző és szívvel végzett tevékenység - egy különleges, varázslatos folyamat."

George Szirtes kifejtette, hogy a fordítás folyamata során Krasznahorkai Lászlóval való kommunikációjuk minimálisra korlátozódott. "Megbízott bennem a feladat elvégzésével, így nem küldtem neki folyamatosan frissítéseket, csupán akkor értesítettem, ha valamilyen nehézségbe ütköztem." Szirtes reményei szerint a Nobel-díj elnyerése után Krasznahorkai munkái új olvasók széles táborát vonzzák majd, és úgy véli, hogy ez elkerülhetetlenül be fog következni. A leendő olvasóknak azt javasolja, hogy merüljenek el ebben a különleges világban, és tartsanak ki az olvasás mellett.

Ahogy a fordító is, idővel önök is hozzászoknak majd ahhoz a hanghoz és világhoz, amelybe a mű bevezeti az embert. Ez nagyszerű irodalom, és minden kétségbeesése, sötét humora ellenére - mint minden igazán nagy mű - tápláló és valamilyen módon mégis örömteli.

Azt gondolja, hogy minden kiemelkedő műalkotás egy olyan univerzumba vezet bennünket, amely valamilyen módon ismerős számunkra. "Különösen igaz ez a mai politikai és kulturális környezetben, de ezen túlmenően egy olyan valósággal találkozunk, amely mindig is kihívást jelentett az emberiség számára: egy hatalmasnak, kaotikusnak és nehezen érthetőnek tűnő világgal, amelynek részletei azonban mégis lenyűgözően szépek."